Oldalak

2011. május 27., péntek

135. Valami véget ér…

(Kellan szemszöge)
Oké, én vidéki fiú vagyok láttam már farmot, de az ami a repülőgép ablakából elénk tárul…

A hóborította táj csak még jobban kiemeli az amúgy is hatalmas épületeket. Van itt minden, rengeteg pajta, istállók, kocsiszínek mindenfelé. Karámok, amik nem kétlem tavasszal tele lesznek állatokkal. És a ház… bár azt mondani erre a háromemeletes monstrumra, hogy ház elég nagy bátorság.
- Először én is így voltam vele, de majd megszokod – súgja a fülembe, és ez a mondat ami magában hordozza a közös jövő ígéretét jó érzéssel tölt el. Akárcsak az orromba kúszó citrus illat, ami megcsap amikor közelebb hajol. A testéből áradó meleg, ahogy húz maga után. Elsőként szállunk le a gépről automatikusan nyújtom a kezem, hogy segítsek a nagymamájának amit ő hálás mosollyal fogad. A nagyapja viszont gyanakodva méreget. De hát csak udvarias akartam lenni?!
Mire valamennyien az aszfaltra lépünk megérkeznek a kocsik amiket értünk küldtek, és pár percnyi autózás után a lépcső előtt fékeznek le velünk. Így előtte állva még impozánsabb az egész, amennyire látom a többiekben is benne szorul a szó. És a döbbenetünk csak fokozódik amikor belépünk az előcsarnokba. Láttam már ilyen stílusú házakat. Filmekben, meg New Orleans közelében, de azokat általában múzeumnak használták. De hogy valaki egy ilyenben lakjon? Anna bezzeg teljesen természetesen mozog itt is, azonnal egy ajtó felé indul és mire belépünk már egy vékony idősödő asszonynak mutogat valamit a telefonján. Minket a bálteremnek is beillő ebédlőbe kísérnek, a nagymamája azonnal asztalhoz terel bennünket, próbálom kitalálni, hogy Anna vajon hol foglal majd helyet, de szerencsére észreveszi a tanácstalanságom és int, hogy menjek oda hozzá. Bemutat a hölgynek, aki mint kiderül a házvezetőnő, majd helyet foglal a nagyapja mellett engem meg leültet magával szembe.

Tara, aki mint kiderül a repülő pilótájának felesége mentegetőzik, hogy ennyi idő alatt csak ezt a kis semmiséget tudta összedobni, mi meg csak bámulunk. Mi lehet itt, ha még ideje is van? Amikor már úgy érezzük egy falat se fér belénk behoz több tálcányi almás és meggyes pitét, amik olyan illatot árasztanak, hogy még én is több szeletet eltüntetek belőle, pedig nem vagyok túl édesszájú.
Asztalbontás után a lányok elrángatják magukkal a kedvesemet, én csak állok a többiek mellett, igyekszem elvegyülni köztük, de nincs szerencsém. Már messziről látom, hogy a nagyapja kiszúr magának, int, hogy menjek oda hozzá, majd amikor már mellé lépnék megfordul és céltudatosan elindul egy ajtó felé. Követem és mielőtt becsuknám magam mögött még elkapom Rob együtt érző pillantását.

(Anna szemszöge)
A banda reakciója a repülő ablakából elénk táruló látványra leírhatatlan. Kellan is nagyra tágult szemekkel bámul kifelé. Tudom mi járhat a fejében én se akartam hinni a szememnek amikor először jöttem ide és nagyi megmutatta. De az már régen volt, azóta nemcsak megszerettem a helyet, de kicsit otthonomnak is tekintem. Hiszem az ember mindenhol „otthon” van, ahol szerettei laknak.
Az álmélkodó tekintetén jót mulatok magamba, akárcsak a lányok tátva maradt száján. Meghagyom a háziasszonyi teendőket Inez nagyinak, hiszen ez az ő tiszte, én pedig Tara keresésére indulok. Éppen az ebédlőasztalra rak le egy tálat, üdvözlöm, és még mielőtt a többiek megérkeznének megmutatom neki a felvételt és a képeket a piciről. Mary direkt megkért erre induláskor, és én megígértem neki. Meghatódva nézi a telefonom kijelzőjét, tudom, hogy lányaként szereti, igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy elmorzsol egy könnycseppet, nem akarom zavarba hozni. Arra mondjuk elkerekednek a szemei amikor meglátja a betóduló bandát, mentegetőzik, nem mintha oka lenne rá, mert a kínálat több mint bőséges.
A tekintetem egyszerre a számomra fontos személyt keresi, szemlátomást töri valamin a fejét. Csak már miután bemutattam a házvezetőnőnek, elvégre reményeim szerint fognak még találkozni, foglalok helyet és ültetem le Kellant velem szembe. Nagyapa azonnal megemeli a szemöldökét, én pedig állom a tekintetét. Mert az ülésrendnek ennél az asztalnál nagy jelentősége van. Nagyobb, mint ahogy azt a többiek sejtenék. A jobb oldal az én kiváltságom, lévén én vagyok az „örökös”, velem szemben pedig az foglal helyet, aki hozzám tartozik. Eddig ott Brian szokott ülni, mert ő olyan fogadott gyermek féle, de most nincs itt. És különben is tudom, hogy nem sértődne meg ezen.
Az étkezés jó hangulatban telik, vidáman beszélgetünk, a banda a házról és a birtokról kérdezősködik, és szükséges némi felvilágosítást nyújtani számukra az ételekről is. Jó egy óra múlva bontunk csak asztalt, Sabine és Ash azonnal kérdésekkel bombáz, így körbevezetem őket a földszinten. Mikor visszaérünk a többség kisebb csoportokba összeállva beszélget, de feltűnik, hogy ketten hiányoznak.
Kellan és Shane papa.

Kíváncsian nézek be a szomszédos helyiségbe, de nincs nyomuk. Nagymamát keresem a szememmel, de a tekintetem Rob-bal kapcsolódik össze. Zavartnak tűnik, és mintha aggódna. Mellé lépve kérdőn nézek rá, de nem szólal meg. Nincs most türelmem ehhez, újra körbelesek, hátha felfedezem a kedvesem alakját, mire végre kiböki azt ami a szívét nyomja.
- A dolgozószobában vannak.  
- Kik? – kérdezek rá, de mielőtt válaszolhatna, leesik. – Nagyapa és Kellan?
- Aha, úgy tíz perce hívta be magával.
A francba. Ez az első eset, hogy bemutatom neki a szerelmemet. Bár igaz rajta kívül csak Ricsi volt az elmúlt majd öt évben, amióta rámtaláltak olyan aki ebbe a körbe sorolható. Őt meg valami furcsa belső megérzés miatt szerencsére nem hoztam ide. Nem tudom mire számítsak tőle, de ismerve a stílusát, a keresztkérdéseit sok jóra nem. De nem akarom, hogy ebben beleszóljon. A magánéletem csak az én dolgom, senkinek semmi köze hozzá. És én szeretem Kellan-t, pár órája még közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem egy hülye félreértés miatt, nem akarom, hogy most a nagyapám meggondolatlansága miatt legyen bármi félreértés közöttünk.
Lendületesen indulok meg a dolgozószobája felé, kopogok, de azonnal le is nyomom a kilincset. A látvány ami ott fogad sokkal rosszabb, mint amire számítottam. Állnak a hatalmas íróasztal két oldalán, az arcukról makacsság tükröződik. Egyik se fordítja el a másikról a tekintetét, csak amikor melléjük érek néznek rám. Talán ha nem fedezem fel nagyapa szemében a tétovázást fel se tűnik, de így követem a szinte észrevétlenül mozduló kezét és meglátom mi az ami alatta van.

A haragom nem ismer határokat.
Hogy tehette ezt velem. Hát nem látja, hogy ez számomra mennyire megalázó? Kellan-re nézve nyomát se látom bűntudatnak, így abban, hogy mi lehetett a reakciója biztos vagyok, sőt talán már azelőtt, hogy ránéznék. A gépen teljesen kiakadt az anyagi hátteremtől, őt nem lehet megvesztegetni. Hogy kíméljem az érzéseit gael nyelven szólalok meg.
- Nagyapa tényleg azt hiszed, hogy pénzen bármi megvásárolható? Miért kell ezt csinálnod? A kórházban is mondtam, hogy ő a párom, az asztalnál is bizonyítottam. Olyan nagy dolog lenne bízni bennem, hogy tudom mit csinálok?
- De kislányom – próbál mentegetőzni, mire közbevágok. 
- A fenébe, szeretem őt. Hosszú időbe telt amire beismertem még magamnak is, te még csak nem is ismered, de már el akarod ijeszteni. Miért nem bízol bennem, abban, hogy jól döntök? Hogy akarod így a kezembe adni a céget?
- De én bízok benned… - próbálkozik megint, de nem hagyom magam. Megfogom Kellan kezét úgy nézek rá, majd angolra váltok.
- Jó, akkor most azonnal kérj tőle bocsánatot.
- Mi? Már miért kérnék én tőle bocsánatot? – És még ő játssza a sértődöttet.
- Anna… - szólal meg Kellan mellettem.
- Nincs semmi gond, a nagyapám nagyon sajnálja, hogy így bánt veled – nyugtatom meg, miközben végig a makacs ír szemébe nézek – és soha többé nem tesz ilyet ebben biztos lehetsz.
- De hát… - próbálkozik a kedvesem újra, de ezúttal kitör az addig fortyogó vulkán, és tudom, hogy ez most komoly ütközet lesz. De én nem fogok meghátrálni. Ezúttal ő szólal meg az anyanyelvén, és én is így viszonzom a mondatait.
- Méghogy én kérjek bocsánatot? Ettől a túlpumpált izomkolosszustól? És aztán mi a francért?
- Azért mert pénzt kínáltál neki, hogy hagyjon el – bököm ki, mert ez az egyetlen magyarázat a nyitott csekkfüzetre.
- Én aztán nem. – Vágja rá azonnal, majd folytatja. – Én csak feltettem neki pár kérdést arról, hogy mik a tervei a jövőben, rájött szerintem magától is, hogy nem hozzád való.
- Hogy micsoda? – vált a hangom egy oktávval feljebb.
- Én elhiszem, hogy tetszik neked, és levett a lábadról, de mit tudsz róla?
- Éppen eleget. Jó ember, szereti a családját, a munkáját. Szorgalmas, és legfőképpen elfogad engem. Nem akar megváltoztatni se korlátozni semmiben.
- Még szép. Elég csak arra gondolnia mekkora a vagyonod.
- Nem érdekli a pénzem… - vágok közbe.
- Persze, elég neki, hogy veled mutatkozik. Már most is elég népszerű vagy, ha végre elismered, hogy az unokám vagy az megnyit előtte pár ajtót.
- Hatalmasat tévedsz – támaszkodom meg az asztalon és meredten nézek a konok arcába. – Hónapok óta bizonyítja, hogy milyen nagyszerű ember. Pedig fogalma se volt róla ki vagy te. Se a vagyonodról, se a cégről.
- Ezt meg hogy érted? – Na, most megdöbbent.
- Csak pár órája a gépen tudta meg, hogy te vagy a nagyapám.
Néma csönd, látom, hogy ezen elgondolkodik. Úgyhogy addig ütöm a vasat amíg forró, csak éppenséggel az ellentétes hatást érem el.
- És különben is, a külvilág felé továbbra is Rob barátnője maradok…

(Kellan szemszöge)
Nem tudom mire számítsak amikor bezárul mögöttem az ajtó.
- Üljön le Mr. Lutz. – Hűha, ez de hivatalos lesz. Próbálok magabiztosnak tűnni, és megfontoltan válaszolni a kérdésekre. Minden érdekli, a családom, hogy miért hagytam abba az iskolát, hol élek. Egész idő alatt úgy érzem, csak felesleges köröket futunk, mert mintha tudna már mindent előre. És emlékezve Rob szavaira valószínűleg így is van. Nem tudom mióta folyik a kérdezz-felelek amikor feláll és a mögötte lévő polcról levesz egy mappát. Kinyitja a belőle kilógó tollal. Amikor felfedezem, hogy belül egy csekkfüzet van tudom már mi lesz a következő mondat. Ezt már egyszer átéltem, de többen nem hagyom magam megalázni. Azonnal felugrom. Éppen közölném vele, hogy mit tegyen a pénzével amikor kinyílik az ajtó és Anna lép mellém. Ránézek, az arca érdeklődést mutat, majd egyetlen szempillantás alatt vált át végtelen csalódottságba. A gyomrom görcsbe rándul amikor látom, hogy ő is azt nézi amit még én pár másodperce.
Nem hiheti, hogy én… magamon érzem a tekintetét ami felém szerelmet a nagyapja irányába pedig dühöt mutat. Megnyugszom. Nem értem miről beszélnek, csak kapkodom a fejem közöttük. Gyönyörű ahogy a méregtől szinte szikrázik a szeme. Egy idő után angolra váltanak, de csak nehezen tudom kihámozni miről is van szó. Bevallom megsajnálom a nagyapját, mert Anna mondataitól megváltozik az arca, mintha bűntudat költözne rá. Próbálok közbeszólni, de ahogy már tapasztalhattam párszor, ha ő egyszer belekezd nehéz megállítani. Aztán a vitájuk kezd egyre jobban elfajul. Én meg aggódni kezdek. Mert annyira már ismerem, hogy tudjam jelen állapotában képes meggondolatlanságot elkövetni. Amit később megbánna keservesen. Végülis nem történt semmi…
- Anna… - nem figyel rám, és közben beugrik, hogy megfontoltan kell cselekednem, mert a végén még félreértik és azt hiszik a nagyapjának akarok hízelegni. De eljön az a pont amikor elegem lesz. Mint két kiskakas a szemétdombon. És közben egyre többször emlegetnek mindketten. Megőrjít, hogy azt se tudom, min veszekednek, csak kapkodom a fejem.
- Na most már elég legyen – állok a sarkamra. Legnagyobb meglepetésemre mind a kettő elhallgat és felém fordul. A francba, Kellan, miért is kellett megszólalnod. De már nem visszakozhatok. – Nem tudom miről folyik a vita, bár őszintén szólva érdekelne, hogy miért hangzik el folyton a nevem…
Néma csend, legalább egy percig.  Ez nehéz lesz.
- Figyelj Cica, - fordulok hozzá – szerintem te valamit félreértettél. A nagyapád csak feltett pár érdeklődő kérdést, ennyi történt.
- Aha, meg közben megpróbált lefizetni… - néz dacosan az öregre. Végülis, ez így egészen nem igaz.
- Nem, egy szót se hangzott el pénzről – közlöm vele, teljesen őszintén. Fürkészőn méreget, én pedig állom a tekintetét.
- Biztos? – kérdezi. - Kellan, usted dice la verdad?
- Igen, megígértem nem? – felelek a kérdésére én is spanyolul. – Nem hazudok neked soha.
Elmosolyodik, felragyog az arca, majd egy pillanat múlva újra elkomorul.
- Sajnálom nagypapa, hogy valótlanul vádoltalak meg. – Mindketten döbbenten bámulunk rá. Ilyen gyors pálfordulást… de persze folytatja. – De megmondtam, hogy a magánéletem az én dolgom. Ebbe nem szólhatsz bele.
Ez jó végszónak bizonyul, mert ebben a percben belép a nagymamája az ajtón. Szerencsére úgy tűnik a családban ő képviseli a „józan észt” és rögtön rendet teremt. Na nem állítom, hogy örül a kis egyességünknek, de mire kilépünk az ajtón már nyugodtabb a légkör. A többiek szerintem észre se vették, hogy eltűntünk, egyedül Rob fújja ki a levegőt látványosan amikor meglát.

(Anna szemszöge)
Miután nagypapa meghallja, hogy az álkapcsolatom továbbra is megmarad újult erővel kezdi el szapulni Kellan-t lehetőséget se hagy arra, hogy elmeséljem neki, hogy ő nem szégyell engem, hanem éppen, hogy védeni akar. Aztán meglepő dolog történik. A kedvesem hangja emlékeztet arra, hogy milyen flusztráló lehet neki, hogy azt se tudja min vitázunk. Na nem akarom mindenbe beleavatni, de még így is meglep. Ő védi a nagyapám. Először arra gondolok, csak szépíteni akarja a dolgot, de olyan őszintének tűnik. Az arca, a hangja, a szemei. Megígértem, hogy bízom benne, így elhiszem, hogy a látszat csalt, és félreértettem a csekkfüzetet. Illetve neki elhiszem, hogy nagyapa nem mondott semmit, de abban biztos vagyok, hogy azért oka van annak, hogy éppen az asztalra került a kis fekete dosszié.
Nem akarok haragot. Olyan békés volt eddig a nap, a beszélgetés a repülőn ami tisztázott minden félreértést, a baba születése. Végre nyugalmat szeretnék, így bár belül valami az súgja ne tegyem, mégis bocsánatot kérek. Szerencsére. 


Szerencsére, mert amint befejezem a mondatot bejön Inez nagyi, és kérdőn néz ránk.
- Itt meg mi történt? – kérdezi, én meg megelőzve a többieket gyorsan közbevágok, és közben vetek egy figyelmeztető pillantást nagyapára. Semmi szükség rá, hogy nagyi az ingadozó vérnyomásával felidegesítse magát.
- Csak egy félreértés volt, de már tisztáztuk. Most jut eszembe, pár dolgot magammal akarok vinni, megyek is összeszedem, még mielőtt indulnánk. Kellan, gyere megmutatom a szobámat…
Sajnos nem jutunk el az ajtóig, mert bár ő a világ egyik legbékésebb nagymamája van egy határozott oldala amit most elővesz. És azzal kár is ellenkezni, mert reménytelen dolog.
- Anna, Kellan… visszajöttök és leültök. Te is Shane. – Áll az asztal mellett, mi meg követjük az utasítást. – Nos, remélem fiam ez a két makacs ír nem ijesztett el téged teljesen. Néha igazán nehéz velük boldogulni.
- Nem, asszonyom. – Hallom magam mellől. Nem is a válasz lep meg, hanem az, hogy a hangjából is érzem, hogy mosolyog. Sőt ránézve, fülig ér a szája. – Már megszoktam Anna vérmérsékletét…
Ej, Kellan Lutz ezt még vissza fogod kapni.
- Egy idő után meglehet, - közli vele nagyi is egyetértően, majd cinkosan ránevet. – Makacs mind a kettő, de nagy szívük van. Csak ne hagyd, hogy a fejedre nőjön, én se hagytam…
- Már elnézést – szól közbe Shane papa – de én is itt vagyok…
- És én is – tiltakozom azonnal az ellen, hogy így beszéljenek rólam.
- Hát nem is lehet elfelejtkezni rólatok. Jól van, szóval mi volt ez a perpatvar? – szerencsére a kérdés közben a férjére néz. Úgy kell neked, nagypapa, most csak magyarázd meg az egészet.
- Én csak beszélgettem pár mondatot Mr. Lutz-cal… – megakad bennem a levegő amikor meghallom, és majdnem felnevetek. Mr. Lutz?
- Shane, ő az unokád barátja igazán szólíthatnád a keresztnevén – dorgálja meg nagyi azonnal.
- Ja, de csak amikor senki se látja őket… - és már megint mérgesen méregeti a kedvesemet. Sőt már nem csak ő.
- Mégis, hogy kell azt érteni, hogy csak, ha nem lát benneteket senki? – látom a kárörvendést a konok ír arcon.
- Úgy döntöttünk, hogy a külvilág felé továbbra is Rob barátnője leszek – adok magyarázatot.  
- Édes fiam, te nem mered vállalni az unokám? – Kellan szerintem most változtatta meg azt a véleményét kitől kell jobban tartani a nagyszüleim közül.
- Dehogynem, - bizonygatja azonnal, én meg biztatóan megfogom a kezét. Újra elmeséli, hogy szerinte miért lesz így jobb mindenkinek, de legfőképpen nekem. Szívem szerint közbeszólnék, hogy én aztán magasról teszek arra, mit mondanak rólam az emberek, de mégse. Mert ha mégis, nincs kétségem nem léphetnénk ki a szobából amíg nem változtatjuk meg a döntésünket, márpedig Kristen és Rob számít ránk. Úgyhogy inkább hallgatok, és büszkén figyelem, ahogy a mondatai nyomán mindkettőjük arca megváltozik.
- Jól van. Értékelem a szándékodat fiam, és örülök, hogy ennyire kímélni akarod az unokámat, de ettől függetlenül én bolondságnak tartom amit csináltok. De ti tudjátok… De most ideje visszamennünk a többiekhez, már így is elég sokáig elbújtunk ide. Anna kislányom menj csomagolj össze, mikor akartok indulni?
- Hát nem tudom, mindjárt megkérdem Sarah-t, hogy áll. Én gyorsan végzek. Csak még meg akarom nézni Hairicin-t és Bhíoma-t is…

Indulunk kifelé, intenék Kellan-nek, hogy tartson velem, de esélyünk sincs rá, mert nagymama feltűnésmentesen, de módszeresen szétválaszt bennünket. Engem felküld Sarah-val, a kedvesemet meg szóval tartja. Nem állítom, hogy örülök ennek, érteni meg főleg nem értem. Most komolyan azt képzeli, hogy még sose járt a hálószobámban?
A barátnőm már levitte a csomagjait, így most ül az ágyon, és engem figyel. Csak két-három dolgot szórok bele egy táskába majd mellé telepedek. Olyan régen volt időnk már egymásra.
- Boldog vagy… - nem kérdezi, csak kijelenti én meg vigyorogni kezdek. Lassan úgy érzem letörölhetetlen lesz az arcomról.
- Aha. Sarah annyira… annyira… - nem tudom, hogy mondjam el neki. Aztán egyszercsak megindulnak a szavak és mondom és mondom. Elmesélek mindent ami Baton Rouge óta történt, mert annak ellenére, hogy ő is velem utazott Magyarországra és napokat töltöttünk egy helyen ott és akkor ez volt a legkisebb gondunk. Elmondom, hogyan ápolt, hívott és aggódott. Az ajándékokat, Zell am See-t, Budapestet, a kétségeimet, és hogy Jay felrázott kicsit. A balhét a gépen, és hogy sikerült tisztáznunk a dolgot. A kis összezörrenést a dolgozószobában nagyapóval, és azt, hogy bár mindennél jobban szeretnék vele lenni nyilvánosan is nagyra becsülöm, hogy ő miattam felajánlotta a kamukapcsolat folytatását. Neki is elmondom, amit nagyapának még nem, hogy ez a hónap az övé. Szeretnék a lehető legtöbb időt Kellan-nel tölteni, de februártól újra csatarendbe állok. És hogy azért egy rövid időre biztosan hazajövök Baile Inez’s-be, hogy lássam kicsi Liam-et.
- Sarah, egészen biztos, hogy jól vagy? – jut eszemben mint érezhet a baba miatt. - Ugye nem titkolod el, ha baj van? Tudod, hogy csak szólnod kell és odautazom…
- Most mondtad, hogy Kellan-nel akarsz lenni – vág közbe.
- Igen, de vannak esetek amik elsőbbséget élveznek.
- Én egy ilyen eset vagyok? – kérdezi mosolyogva.
- Igen, határozottan – biztosítom azonnal. – Tudom mit érzel, én nem voltam ilyen bátor, mint te. Elfojtottam magamban, de most már tudok róla beszélni. Mary kisbabája is segíteni fog. Elfogadtam, hogy valamiért akkor az enyémnek nem kellett megszületnie, de egyszer majd lesz egy másik. És neked is. Szaladni is alig bírunk majd utánuk.
- Hát ami azt illeti, én azért már tettem némi előremozdulást az ügy érdekében… - elhallgat én meg várom, hogy folytassa. De nem teszi, csak mosolyog.
- Tényleg, de jó. Remélem hamarosan sikerül, addig meg csak próbálkozzatok gyakran Colin-nal – kacsintok rá. A szex sose volt tabutéma közöttünk.  
- Abból nincs hiba, bár csak ez miatt már felesleges lenne.
Megint elhallgat, én meg azon gondolkodom mit akar ebből kihozni. Mert az biztos, hogy van valami célja.

(Kellan szemszöge)
Alig lépünk ki a dolgozószobából Anna nagymamája terelni kezd Rob felé. Nem igazán értem miért, ő is kérdőn néz rám. Főleg miután még Krist is odainti hozzánk.
- Nos gyerekek, én csak egyetlen dolgot akarok. Azt, hogy Anna boldog legyen. Tehát, ha ő úgy gondolja, hogy ez így van jól, nem szólok bele. Csak aztán meg ne bánjam… - azzal hátat fordít és nagy mosollyal elindul Luca felé.
- Szóval tudják, - nyög fel Rob – ne engedjétek a közelembe a nagyapját. Ki fog nyírni.
Kris vigasztalni kezdi, én meg keresek magamnak egy üdítőt, mert azért az elmúlt pár perc nem hagyott hidegen. Kis hijján vissza is köpöm a pohárba, mert a fülem mellett egy túlságosan ismerős hang csendül fel.
- Kellan – megfordulok, már attól padlót fogtam, hogy kimondta a keresztnevem, a mondat folytatásától meg főleg. – Köszönöm. Mindketten tudjuk, hogy mi történt volna, ha az unokám nem jön be akkor. És újra megtenném, ha ezzel biztosítani tudnám, hogy boldog lesz. Nekünk csak ő maradt. És ő magát akarja, úgyhogy azt hiszem békét kell kötnünk.
Kezet nyújt, amit sietve elfogadok. Várom, hogy elengedje, de úgy néz ki még nem fejezte be.
- De azért csak, hogy ne legyen semmi félreértés közöttünk, ha egyetlen egyszer is fájdalmat okoz neki, akkor bújjon el valahova, mert ha megtalálom, bánni fogja azt is, hogy megszületett.
Keményen a szemembe néz, állom a tekintetét. Nem hagyom magam megfélemlíteni.
- Egy a célunk uram. Én is azt akarom, hogy boldog legyen – felelem neki. - Én nem vagyok olyan, mint az exe. Ha nyomoztatott utánam, márpedig ebben biztos vagyok, akkor tudhatja, hogy nem csaltam meg egyetlen barátnőmet se. Nem mondom, hogy én vagyok az eszményi férfi, bizonytalan a munkám. Azt se mondom, hogy ezután csupa vidámság lesz az életünk és soha nem jöhet semmi baj. Hülyeség lenne. Azt se ígérem, hogy örökre együtt maradunk, mert lehet, hogy pár hónap múlva megun. De amíg velem van vigyázni fogok rá. Óvni fogom, becsülni, és támogatni. Még akkor is, ha ez esetleg ellenkezik az ön érdekeivel. Anna retteg attól a felelősségtől ami rá vár, ezzel gondolom tisztába van. Tehát, az ő boldogsága nem csupán az én kezemben van, sokkal inkább az önében.
Farkasszemet nézünk egymással, tudom, hogy igazam van, és eszemben sincs meghátrálni.

Megint csak a nagymama oldja a feszültséget, hangosan kérdez rá, hogy nincs-e kedvünk körülnézni odakinn is.
- Csak egy kis séta, utána úgyis ülni kell a repülőn… - engedelmesen vesszük a kabátunkat, Anna még nem került elő, de Sarah-t se látom, gondolom együtt vannak.
A kis séta a végén jelent vagy fél órát. Mindent megmutatnak, jobbára az öreg beszél. Nem nagyképű, de érezni rajta, hogy büszke arra amit elért. És be kell látnom lehet is. Két istálló csak lovakkal van tele, mert a Góliát állítólag ezek tenyésztésnek szakértője. Amikor a harmadikba lépünk ott csak egy boksz foglalt, de az épület végéből nyerítést hallani. Az idős házaspár egymásra mosolyog, és mondanak valamit. Mi is arra indulunk, az első amit meglátok a ló. Gyönyörű állat, és hatalmas. Büszkén tartja a fejét, valamit figyel, majd hirtelen vágtázni kezd. Közelebb lépünk, és akkor felfedezem őt. Anna a karámban áll és mosolyog. Egyszerre jeges félelem szorítja össze a szívemet, nincs időm gondolkodni, csak oda akarok érni hozzá minél előbb. Még mielőtt…
- Anna – kiabálok, mire felém fordul. Már csak öt méter…, még három…, még egy… végre elérem, magamhoz szorítom és próbálom óvni a várható ütközéstől, de mire észbe kapok, már a hátam mögött áll. Nem értem, hogy került oda, és nem értem miért. Tudom, hogy már késő, hallom a nyerítést a fülem mögött, félve a látványtól fordulok meg. És lefagyok.
A ló ott ágaskodik előtte, ő meg mintha ez teljesen természetes lenne halkan duruzsol neki. Írül. Állok mozdulatlanul, nem kockáztathatom meg, hogy újra rátámadjon. A lélegzetemet is visszatartom, nem tudom mi lesz velem, ha baja esik, itt a szemem előtt.
Csak akkor fújom ki a levegőt amikor az állat az orrával nekiáll Anna kabátjának zsebét böködni, ő meg felkacag játékosan az orrára csap, majd egy almát húz elő és felé nyújtja. Irigykedni kezdek. Egy lóra. Mert olyan bensőséges az a kapcsolat ami kettőjük között van, ez messziről látszik.
- Kellan, - szólal meg halkan – lassan gyere közelebb.
Teljesítem a kérését, de bevallom tele van a gatyám. Mert a dög szeméből ugyanaz a féltékenység süt, mint amit én érzek.
- Hairicin, légy jó fiú – dorgálja meg, majd hozzám fordul. – Nyújtsd ki a kezed…
Aha, persze. Ne adjam inkább tálcán neki vacsora gyanánt?
- Nemár Honey, csak össze akarlak ismertetni vele - kapom meg most én a magamét.  
Megteszem amit kér, ő pedig a tenyerem alá csúsztatja a kézfejét. Így már kicsit bátrabb vagyok, megsimogatja majd  nagyon lassan kihúzza a kezét. Nézzük egymást a lóval, ő meg csak nevet rajtunk. Sőt a többiek is. Kíváncsi vagyok bemerne-e valamelyik is merészkedni ide?!
Jópár perc eltelik mire elindulunk kifelé, a többiek már távozóban vannak. Becsukja a kaput magunk mögött majd megáll és csípőre tett kézzel dühösen mered rám.
- Kellan Lutz elment az eszed? Mi van, ha nem tudom lenyugtatni, és megrúg. Megsérülhettél volna. Tudod mekkora fájdalommal jár egy lórúgás? Ha rossz helyen talál el, akár végzetes is lehet.  
Belőlem is kitör a felgyülemlett feszültség és kicsit megemelem a hangom.
- És akkor te mi a fenét kerestél ott benn? – majd fél percig csak állunk egymással szemben, majd kicsit elhúzza a száját és végre megszólal.
- Hairicin sose bántana engem, az én lovam. – Van képe mosolyogni, és már megint csinálja ezt a szempilla-rezegtetést. Le akar venni a lábamról. -  Ezt a játékot, hogy rohan felém már rengeteg alkalommal eljátszottuk.
- És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? – kérdezem. Annyira megijesztett, hát nem érti?  – Csak azt láttam, hogy állsz ott és… - még mindig beleborzongok mi történhetett volna akár, ha nem az ő lova. Az ő lova? – Hogy érted azt, hogy a te lovad?
- Szó szerint. Először csak azért mert senki mást nem volt hajlandó megtűrni a hátán. Még Brian-t se. Amikor el… elvesztettem a babát itt lábadoztam, és összebarátkoztunk. A többiek nem boldogultak vele. - Most ugrik csak be, tényleg említette ezt Luca ott a teraszon. – És mivel nagyapa a születésnapomra nekem ajándékozta, most már papíron is az enyém.
Olyan büszkén mosolyog, majd a tekintete egészen lággyá változik.
- Köszönöm, hogy meg akartál védeni. Még soha senki nem tett ilyesmit értem. De azért ha legközelebb mondjuk egy autó száguld felém ne ugorj elém, inkább ránts félre, jó.
És hozzám bújva csókra nyújtja a száját. Kész, végem van. Puhára főzött már megint. Az arcát a két kezem közé fogva csókolom meg. Olyan régen éreztem már ezt az ismerős ízt, a nyelve lágy simogatását, az ajkai puhaságát. Csak sokára válunk szét, akkor is csak azért mert valaki meglöki a vállamat. Kíváncsian fordulok hátra, ki a fene nem bír magával már megint.

(Anna szemszöge)
Elgondolkozva nézem a barátnőm, töröm a fejem, de csak akkor esik le a nyilvánvaló amikor a kezeit összekulcsolja a hasa előtt.
- Sarah terhes vagy? – ugrok fel, és megszólalnia se kell az arca mindent elárul. Éppen rávetném magam, de még időben lefékezem a mozdulatot. Még a végén valami baja lesz. Helyette, mint egy őrült ugrálok egyhelyben, miközben fogom a kezét.
- Ülj már le te bolond nőszemély, egészen elszédülök tőled. – Követem az utasítását, és kifaggatom. Oké, még csak a második hónapban jár, ami elég korai, de az orvosa biztatja, a férje a mennyekben jár, és ő az örök optimista bizakodik. Én meg tudom, hogy ha kell, leláncolom az ágyhoz, de ez a baba világra fog jönni, épen, egészségesen.
Megígérem neki, hogy nem árulom el senkinek, csak Kellan beavatására kapok engedélyt, amit nagyra értékelek. Tehát ő is látja, hogy mennyire fontos nekem. Egymást átölelve megyünk le a földszintre, ami tök üres. Tara-tól megtudjuk, hogy mindenki kiment egy kis sétára. Gyanítom, nem mind önszántukból, hanem Shane papa „kérésére”. A barátnőm inkább a házban marad, én meg belebújok a kabátomba, és két alma társaságában kilépek a hátsó ajtón. Nem tudom merre vannak, a hó elnyeli a hangokat, így a fedett lovarda felé lépkedem, nincs kétségem az én két szépségem ott lesz. Elsőként Bhíoma-t fedezem fel az egyik boxban. Odamegyek hozzá, először bátortalanul méreget, de amikor kinyújtom a kezemet az almával közelebb jön és elveszi, majd a vállamhoz dugja a fejét. Megsimogatom, beszélek hozzá egy rövid ideig, már látszanak rajta a vemhesség jelei. Egy nyerítés hallatszik, amire mindketten felkapjuk a fejünket.
- Igazad van, mindig kiköveteli magának a figyelmet – simítok egy utolsót a fején, majd elindulok a hang irányába. Ahogy gondoltam szabadon van, halkan nyitom ki a kaput és a háta mögül próbálom meglepni, de persze esélyem sincs. Pár  méternyire vagyok csak a faltól amikor megfordul. Néz egy darabig, majd mint a villám kezd el száguldani felém. Ismerem már ezt, amikor elém ér lefékez és kutatni kezdi majd a zsebemet a csemege után. Most is erre számítok, talán ha tíz méterre van tőlem amikor egy kiáltást hallok, arra kapom a fejem és meglátom a felém rohanó Kellan-t. Az arcáról pánik tükröződik, amit nem értek. De egy pillanat múlva már az enyém is ugyanúgy nézhet ki, mert a ló és közém ugrik. Jézus, elment az esze? Még baja esik. Éppen, hogy sikerül csak kibújnom az öleléséből. Hairicin a két hátsó lábán áll, az első kettő a levegőben, támadóan kapálódzik, de tudom, hogy ez nem ellenem szól.
- Hé, szépségem, hagyd ezt abba. – Duruzsolok neki. – Nem akart bántani, se téged, se engem. Csak férfi a lelkem. Olyan, mint te. Azt hiszi, folyton meg kell védenie. Na tessék szépen lenyugodni különben nem lesz desszert – a zsebemre rakom a kezem, ami végre eltereli a figyelmét.
Szerencsére a kedélyek gyorsan lenyugszanak, mindkét részről. Mondjuk én azért leszidom Kellan-t amiért ilyen felelőtlenül viselkedett, de utána egy csókba sűrítve éreztetem vele, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy most is védeni próbált. Önfeledten csókolózunk és én még folytatnám, de még úgy is érzem az apró taszítást, hogy az nem közvetlen engem ér, hanem Kellan hátát.
- Hairicin, szégyelld magad – dorgálom meg a galádot, majd nevetve indulunk tovább. Kifelé még bemutatom neki a kancát is, és azt is elárulom, hogy szaporulat várható. Na meg azt, hogy a két, hamarosan három saját ló ellenére soha nem fogok istállót takarítani, ez tuti.

Kettesben sétálunk vissza a házba, a többiek a nappaliban állnak, nagyi megkínál mindenkit egy utolsó frissítővel, majd  újra öltözni kezdünk, ideje indulni. Lassan sötétedni kezd, és még van egy rövid szakasz a célállomásunkig. A kifutón hagyom, hogy mindenki elbúcsúzzon Shane papától, Inez nagyi a házban maradt tőle már ott elköszöntünk. Utolsónak maradok, látom, hogy Kellan vacillál, de intek neki, hogy menjen csak.
- Kislányom én, nem akartam… - kezdi, de félbeszakítom.
- Tudom nagypapa. Tudom, hogy szeretsz, és csak óvni akarsz, de tőle nem kell. Minden rendben lesz. Ha nem akkor, majd rendbe hozzuk. Mc’Gee vagyok, és ír, mi bajom eshetne. Vigyázok magamra, te inkább nagyira ügyelj, nehogy baja essék. – Úgy gondolom, most elég engedékeny hangulatba lehet ezért előhozakodom a kérésemmel. – Januárban nem szeretnék üzlettel foglalkozni. Ad nekem ezt a hónapot, kérlek. Kellan-nel akarok lenni, és pár napra hazajövök majd dédelgetni Liam-ot. Talán ő is velem jön, nem tudom – intek fejemmel a gép felé.
- Jól van, Mo stór. Legyen, ahogy akarod. – És puszit nyom a homlokomra. Magamhoz ölelem, örülök, hogy látszólag már nem neheztel rám. Boldogan lépkedek fel a lépcsőn.

(Rob szemszöge)
Tudtam én, hogy semmi jó nem származik abból, ha megállunk Wyomingba.
Oké, a baba tényleg aranyos volt, és a szivar is kubainak tűnik amit Brian osztogatott. Már akkor a pánik közeli állapotba kerülök amikor megtudom, hogy hazavisszük Anna nagyszüleit. Amikor kiderül, hogy ki kell szállnunk bemerészkedni az oroszlánbarlangba, elkezd megemelkedni a pulzusom.
Az uzsonna fenséges, utána igyekszem eltűnni szem elől, sikerrel. De amikor az öreg, mert azért mindig szemmel tartom magával hívja Kellan-t érzem, hogy egy ideg a szemem alatt rángatózni kezd.
Aggódom. Érte, magamért, Kristen-ért. Mert nem tudom, hogy reagál majd. Ezért is habozom először elárulni Annának, hogy hol a haverom, de szerencsére mégis megteszem. A nagymamája kérdésére viszont boldogan mutatok az ajtóra, és látom, hogy azonnal arra veszi az irányt. Nem szűrődik ki vita, úgyhogy reménykedem.
És a reményeim majdnem teljesen valóra is vállnak, mert hamarosan előkerülnek, és a nagymamája mondatából az is kiderül, hogy látszólag ők is beleegyeznek a dologba. De azért véglegesen nem úszom meg, mert miután kimegyünk, hogy a többieknek is bemutassák a birtokot valahogy csak mellém sodródik az öreg Mc’Gee. Menekülni esélyem sincs.
- Úgy hallottam Robert, - az legalább megnyugtató, hogy nem szólít megint a vezetéknevemen – mégiscsak maga marad egy ideig az unokám barátja.
- Igen uram, - felelem azonnal, csak, hogy mondjak valamit.
- Hát, jól van. – Tessék?! – De azért csak tudja mindig, hogy kihez is tartozik valójában.
A fejével Kris felé int aki éppen az istálló vége felé mutat mosolyogva, ahol Anna hatalmas lova áll. Aztán az arca egy szempillantás alatt megváltozik, rémült lesz, de nem értem miért. Mellettem a házigazda is felszisszen, és felfedezem a pánik okát. Illetve okait. Ösztönösen mozdulok én is előre, és amennyire látom többen is. Jay már majdnem eléri az ajtót, de az öreg elé lép és nem engedi bemenni. Visszafojtott lélegzettel várjuk mi fog történni, döbbenetes de egyben lenyűgöző látványt nyújtanak ott hárman.
Anna, Kellan és a ló.

Hihetetlen, hogy bár a barátnőm törékeny termete mindkettő mellett eltörpül, mégis ő tűnik a dominánsnak. A másik kettő, talán mert szeretik őt hallgat rá. Amikor enyhül a feszültség a nagyszülők azonnal a ház irányába terelnek bennünket. Én bevárom a kedvesemet, és átölelem a derekát, úgy sétálunk a többiek után. A történteken tűnődöm. Ha jól értem, akkor az öreg már nem neheztel rám. Ez több mint megnyugtató. A haverom viszont tetszik neki, legalábbis abból a pillantásból amit Inez nénivel váltottak arra következtetek. Akkor most tényleg minden rendben van? Tényleg? Olyan hihetetlen. És végszóra megszólal a telefon a zsebemben. Nem is emlékszem mikor használtam utoljára, talán elsején amikor köszöntöttük a családtagjainkat.
- Szia Steph – jó régen beszéltem vele utoljára, és azt kell mondjam jobban örültem volna ha ma még nem kell. Mert ha hív az általában munkát jelent, jobb esetben.
- Rob, szia. Hol vagy?
- Wyomingba – válaszolok azonnal.
- És mi a fenét keresel ott? – Aha, kezdődik. Sietve biztosítom róla, hogy csak egy rövid kitérőt tettünk.
- Akkor jó – sóhajt fel, mintha megkönnyebbülne. Majd újabb kérdés következik. – Mikor ér a gépetek LA-be?
- Hát, egy-két óra – majd elmesélem neki, hogy mivel is utazunk. Rákérdez hol szállunk le, de fogalmam sincs, megígérem neki, hogy majd megüzenem. Közli, hogy sürgősen beszélnünk kell, de még mielőtt rákérdezhetnék miért lerakja, hogy most fontos dolga van.
- Mi a baj? – kérdez rá Kris. Elmesélem neki az ügynököm furcsa hívását, de neki van rá magyarázata. – Rob, mondtad már neki, hogy mégis marad minden a régiben?
Hát nem, kapok is érte egy csúnya pillantást.

Nem hazudok, megkönnyebbülök amikor a repülő végre a levegőbe emelkedik. Jobb hatótávolságon kívül lenni, bár szó se róla az augusztusi napokat, amiket itt töltöttünk szívesen visszahoznám. Körbenézve elégedett és boldog arcokat látok. Mindenki kipihente magát, jó volt egy kis kikapcsolódás a melóból. És holnap már kezdődik minden újra. Eszembe jut az a márciusi út Londonból Budapest felé. Piszok szerencsés vagyok. Figyelem Annát, olyan más most, mint akkor ott a mellettem lévő ülésen. Akkor megközelíthetetlennek tűnt, most ragyog. Mennyi mindent éltünk át… most is hihetetlen energiával pörög, éppen pezsgőspalackokat halász elő a hűtő mélyéről és csak nevet a csodálkozó felkiáltásokon, amikor meglátják a címkét. A legjobb, természetesen. Neki nem is felel meg más, és úgy gondolom nem is érdemel mást. Mert ő a második legcsodálatosabb nő akit ismerek, és aki alapjaiban változtatta meg az életem.
Az első persze Kris. Ő is más lett. Felszabadultabb, most is mosolyogva osztogatja a poharakat, miközben valamit sugdolóznak Annával. Nincs kétségem valamiben törik a fejüket, és az a pillantás amit rám és a mellettem ülő haveromra vetnek nem hagy kétséget abban, hogy rólunk van szó.
Összekapcsolom a szemeimet az Ő igéző tekintetével, még mindig ugyan úgy hat rám, mint az első alkalommal, amikor még egyikünk se sejtette, hogy valaha is ezt a mindent elsöprő szerelmet fogjuk érezni egymás iránt. Amikor mellém lép elveszem tőle a poharat, magamhoz húzva gyorsan megcsókolom, majd együtt emeljük őket koccintásra. Miközben óránkét majdnem ezer kilométer per órás sebességgel haladunk Los Angeles felé…

(Kellan szemszöge)
Nem is tudom kire számítok amikor hátrafordulok megnézni kit zavar, hogy a kedvesemet ölelem. Illetve ez  így nem igaz, a pontos megfogalmazás az, hogy bárkire számítok, csak arra nem, hogy a ló hatalmas feje néz velem szembe. Esküszöm, mintha kiröhögne… Szoktak a lovak röhögni?! Bár ennél a galád állatnál azon se csodálkoznék, ha igen. Anna olyan szeretetteljesen dorgálja meg, mintha csak egy öleb lenne. Aztán anélkül, hogy elengedne, aminek nagyon is örülök, elindulunk a többiek után. Kifelé megmutatja a kancát is, mosolyognom kell azon mennyire gyorsan válaszol a kérdésemre, hogy akkor ő már egészen komoly állattartónak bizonyul.
- Csak papíron. Soha, senki nem fog rávenni arra, hogy almolni kezdjek… - még meg is rázkódik. Nem is értem, így rákérdezek miért, de persze szokás szerint most se azt a választ kapom amire számítottam. Mert a legtöbb nő azt felelné tönkre megy a manikűrje, vagy bőrkeményedés lesz a tenyerén. Ő bezzeg nem ettől aggódik.
 - Kellan, tudod te mennyi apró kis izé van egy szalmakupacban? – kérdőn nézek rá. – Bogarak, pókok…
Az egész teste megrázkódik, és meg nevetni kezdek.
- Te félsz a pókoktól…
- Ez egyáltalán nem vicces. Olyan undorítóak, a rengeteg lábukkal, meg az a sok szem… fúj.
- Oké Cica, úgy látom le kell mondanom arról, hogy elcsábítsalak egy szénaboglya tövében.
Felcsillan a szeme, de bólogat, hogy szó se lehet róla.
- Kár, mert akkor a vadvirágos rétek se jöhetnek számításba… - folytatom, mire kuncogni kezd, szemlátomást nem hagyja hidegen az ötlet.
- Hát, ha kellőképpen el tudod terelni a figyelmemet… kitudja.
Ezzel puszit nyom a számra, és ellép mellőlem, mert éppen beértünk a házba. De pár méter után visszakacsint.
Bestia.

A búcsúzás gyorsan eljön, a nagymamája megölel, igaz tőle nem is tartok. Kedvesen invitál, hogy jöjjek minél előbb újra. Hát kedvem az lenne, de ha közben a férjét elküldené a világ másik végébe azt nem bánnám. Az öreg kísér csak ki bennünket a géphez, mindenkivel barátságos, velem is. Kezet fogunk, de ez nagyrészt szerintem Anna jelenlétének szól. Tudom, hogy én vagyok a „betolakodó” és meg kéne húznom magam, de nem tőlem kéne féltenie. Nem csak beszéltem a levegőbe, valóban úgy gondolom, hogy ő nehezíti meg legjobban a kedvesem életét azzal, hogy belekényszeríti a vállalat vezetésébe. Mert nekem ez határozottan kényszernek tűnik. Mondhat Anna amit akar, hogy szereti a kihívásokat, meg ilyenek, de fél is tőle. De mindegy ez ellen egyelőre nem tudok tenni. Nem mintha bele akarnék avatkozni a dolgaiba, tudom már, hogy az nem lenne okos döntés, csak hát… féltem.
Most ebben a pillanatban is, amikor áll a kifutón. Menjek vagy maradjak? Most nincs itt a nagymama, hogy közbelépjen, de az arca azt sugallja hagyjam őket. Úgyhogy felmegyek a gépre, és leülök egy üres helyre, de azonnal kinézek az ablakon.
- Nyugi, nem lesz gond. – szólal meg mellettem az olasz. – Minden veszekedésük ellenére Shane papa imádja.
Biztos igaz van, és az is erre utal, ahogy összeölelkeznek, és homlokon puszilja. Sugárzik a mozdulataiból a féltő szeretet amit Anna iránt érezhet, és ettől egy kicsit szimpatikusabb lesz. Jól mondtam, egy a célunk. Neki és nekem. Védeni, szeretni ezt a csodálatos nőt.

Amíg felszállunk elfoglaljuk a korábbi helyünket a gép hátuljában. Miután bekapcsolta az övet azonnal a kezem után nyúl és összefonja az ujjainkat. Figyelem, hogy megint kezdődik-e a pánik a repülés miatt, de nyomát se látom az arcán. Csak mosolyog.
- Ugye nem is volt olyan vészes? – kérdezi.
Csak egy pillanatig tétovázok, majd válaszolok.
- Nem. A nagymamád igazán kedves, azt mondta jöjjek legközelebb is.
- A nagypapám nem kedves? – kérdezi huncut arccal, na erre most mit feleljek. – Ne aggódj, meg fog kedvelni, és szerintem te is őt.
Aztán lehajtja a fejét, majd kissé félve néz rám.
- Tudom, hogy azt ígértem egész hónapban veled leszek, de ha Mary és a pici hazajön szeretnék ideutazni pár napra.
Azonnal vigyorogni kezdek, én nem is gondoltam, hogy komolyan mondja, hogy januárban jön velem bárhova. Persze oké, megértem, hogy szeretné kicsit dédelgetni a kicsit.
- Persze, pár napot talán kibírok nélküled – felelem, mire ha lehet még zavartabbnak tűnik.
- Arra gondoltam, ha lenne pár szabadnapod, akkor talán jöhetnénk együtt…
Mérlegelem a dolgokat. Amint leszállunk LA-ben oda kell figyelnünk minden mozdulatunkra. Komoly szervezést igényel majd, hogy kettesben lehessünk, és ne mondjuk a barátainkkal. Tehát a lehetőség, hogy itt ezen a hatalmas birtokon elbújjunk a világ szeme elől igazán szép kilátásnak tűnik. Még akkor is, ha itt lesz a nagyapja, aki gondolom gyanakodva figyeli majd minden lépésemet, mozdulatomat, mondatomat. És itt lesz a Góliát is, aki valószínűleg minden alkalmat megragad majd, hogy engem ugrasson. A döntés egyértelmű, ők ketten nem zavarnak annyira, mint amennyire szeretnék Annával lenni.
- Jó.
- Jó? Komolyan? – csodálkozva néz rám, de a szemei boldogan csillognak. – És mikor?
- Azt még nem tudom Cica, de ha hazaérünk belenézek a határidőnaplómba…
- Köszönöm – és a szoros öv ellenére addig izeg-mozog amíg felém nem tud fordulni, hogy megcsókoljon. – Nem fogod megbánni…
  
Amikor a pilóta bejelenti, hogy elértük a repülési magasságot sietve felpattan, már megint szó nélkül, én meg beletörődően követem. Leülök Rob mellé, velem szemben Jay foglal helyett, mellettük meg Ash turbékol az olasszal.
- Nagyon kikészített az öreg, - lök oldalba a haverom. – Mert én egy pillanatra bepánikoltam, amikor behívott a dolgozószobába.
- Nem, nem volt vészes – felelem neki. – Valamikor visszajövünk - döbbenten bámul rám, mire megnyugtatom, hogy mi, ketten. – majd ha hazajön Mary a babával.
- Olyan édes, nem – csicsereg Ash, mire Jay rá is kérdez, hogy csak nem kedvet kapott. Erre persze elpirul és zavarba jön. Hallgatom a beszélgetésüket, de a gondolataim nem itt járnak. Annát figyelem, ahogy ezerrel pörög, beszélget, nevet. Közben néha felém pillant és rám mosolyog. Szerencsés vagyok. Hogy megtaláltam őt. Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, titokban bevallom vártam is. A vágyat amelyet a csábító teste okoz már felváltotta valami mélyebb érzelem. Ragaszkodás, féltés, feltétlen elfogadás. Szeretem teljes szívemből, mert ő a legcsodálatosabb ember akit csak ismerek. Hihetetlen nagy szíve van, önfeláldozó, de közben olyan makacs és konok tud lenni.
Kicsit sűrűre sikerült az elmúlt pár óra, az új információk, a frissen megismert családtagok. Kell még egy kis idő, hogy megemésszem, de az biztos, hogy soha többé nem akarok elszakadni tőle. Persze, ha ő meggondolja magát elengedem, de mostantól azon leszek, hogy erre ne kerüljön sor. Tudom, hogy nem lesz könnyű. Rengeteg próbatétel vár ránk, de meg kell próbálnunk túlélni mindet. Mert a szemem előtt egy új cél lebeg. Azt a képet, ahogy ott állt a babával a karjaiban nem tudom elfelejteni. Fél éve még nem hittem volna, hogy ilyen gondolatok fordulnak majd meg a fejemben, de látva a kettősüket új vágy lüktet bennem.
Szeretném, ha egyszer a kettőnkét fogná majd ugyanígy. Na nem mostanában, de pár éven belül.

A pezsgősüveg durranása szakít ki a gondolataimból, éppen azt közli, hogy akkor most igyunk Liam, Mary és Brian egészségére. Mindenki felemeli a poharát. Lassan kortyolgatom a hűs italt, és őt figyelem. Valószínűleg megérezte, mert elindul felém. Amikor mellém akar ülni nem hagyom, helyette az ölembe húzom. Nem tiltakozik, boldogan simul hozzám. Kezem automatikusan a derekára csúszik, ő is átöleli a nyakamat. Meg akarom csókolni, de nem hagyja, helyette egy pillanatra eltolja magát, majd a fülemhez hajol és belesuttog egyetlen szót. Jó hallani, és jó ugyanezt érezni iránta…

(Anna szemszöge)
Boldog vagyok. Annyira, hogy legszívesebben körülölelném az egész világot, de helyette meg kell elégednem Kellan derekával. Buta vagy Anna, még ezt se éred át nemhogy az egész földkerekséget.
Olyan jó itt ülni az ölében, a fejemet a vállára hajtva és hallgatni a többiek beszélgetését. A pezsgő megoldotta a nyelvüket, már néhány személy esetében valószínűleg nagyapa ír whisky-je is közrejátszott. Már előre bekészítettem az üvegeket, akkor még azzal a céllal, hogy búcsúzóul elfogyasztjuk, de közben lett még egy okunk. Liam Owein Keating. Egy picurka élet, aki új lendülettel tölti majd meg Baile Inez’s-t. Figyelem a barátnőmet, ahogy a gyömbérét kortyolgatja, szerencsére senki se vette észre, hogy neki nem az üvegből öntöttem. Ő az egyetlen akiért jelenleg kicsit aggódok. De nem, pozitívan gondolkodom, most minden rendben lesz. Hihetetlen iramban jönnek a kisbabák a környezetemben, Mary, Cesca, Ginevra és most Sarah is. Talán egyszer majd nekem is lesz.
De addig még el kell telnie egy kis időnek. Most másra kell koncentrálnom. Ott a vállalat, játsszuk tovább a színjátékot Rob-bal, bár ez csak annyiban lesz nehéz, hogy mint Anna nem lehetek nyíltan Kellan-nel. De igaza van, majd beszerzek pár kontaktlencsét és parókát és megoldjuk a dolgot.
Jay felé kapom a fejem hangosan nevet valamin Jerad-dal. Ő is felém néz és rám kacsint. Fontos alappillére annak az egyre bővülő körnek amibe az új ismerőseim tartoznak. Sose voltam átlagos, gyakran kiríttam a tömegből de ők itt úgy néz ki elfogadnak olyannak amilyen vagyok. És ez sokat jelent számomra. Körbenézek rajtuk.

Jay az igaz barát, Rob számomra a testvér. Ash, Kris és Nikki azt hiszem a barátnőim lesznek. Mind-mind különböző területeken, de egyediek. Ash a pörgős, vásárlásmániás, és ugye már csak egyetlen apró kis ékszer választja el attól, hogy családtag legyen. Kris mintha a húgom lenne, védeni akarom a fájdalomtól, de megismertetni is olyan dolgokkal amiket bár nem ismer, mégis fél tőlük. Nikki a vadságával emlékeztet arra, hogy fiatal vagyok és nő, és abban biztos vagyok, hogy mi ketten jópárszor fogunk még bulizni. Még akkor is, ha ez ellen a kedvesem tiltakozni fog. Taylor, mintha a soha meg nem született öcsém lenne, de mégis a kora ellenére szerintem érettebb valamennyinknél. Zack-et és Sandy-t még nem nagyon ismerem, eddig igazán szimpatikusak, és lesz majd alkalmam megtudni róluk mindent, elvégre a párom lakótársai. Kiowa és Bronson két bohóc, akik mindig valami rosszaságban törik a fejüket, Sabine – na jó ő semleges számomra, de végülis ki tudja mikor találkozunk legközelebb.
Luca, a legrégebbi barátom, testvérem lelki szemetesládám egy személyben. Akit nem tudok megtéveszteni azzal, ha álarcot húzok, kitalálja a gondolataimat is. Ő és Sarah. Aki remélem végre boldog lesz. Eddig ők ketten álltak hozzám a legközelebb a húgomon kívül, most megelőzte őket valaki.
Egy csodálatos férfi, aki most is az ölében tart, hüvelykujja az összekulcsolt kezünket cirógatja, hozzám hasonlóan ő is elmélázott. Végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy végül annyi félreértés, veszekedés, értelmetlen harc után kitartott. És megvárta amíg felismertem, hogy ő az aki kell nekem. Az ágyamba, a szívembe, a lelkembe. Persze biztos, hogy azzal a vérmérséklettel ami kettőnknek van nem ússzuk meg összezördülések nélkül. Nem tudom, hogy a kapcsolatunk meddig tart majd, de bizakodom. Az örökre olyan távoli cél, én megelégszem kisebb lépésekkel is. Ha egy évig, ha kettőig, ha ötig leszünk is együtt az a fontos, hogy boldogok legyünk. Hogy ne akarjuk átformálni a másikat, egyenlőként kezeljük egymást és társak legyünk.
Nézem az arcát, ahogy felnevet valami poénon. A szemei csillognak, a szája mellett ott a két imádnivaló gödröcske.
Lassan felém emeli a tekintetét, melegség és szerelem sugárzik belőle. Remélem, hogy ő is ezt látja az enyémben, mert érezni biztosan ezt érzem. És, biztos ami biztos ki is mondom.

- Szeretlek…




Sziasztok!

Hát ez a nap is elérkezett, 269 nap után a 135. fejezettel az A szerelem fáj… véget ér. Ideje már, elég soká elnyújtottam ennek a nehézkes egymásra találásnak a történetét. Voltak hullámvölgyek rendesen, mind az írásban, mind az életemben eközben, de hát ez van. A dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy szeretnénk.
Köszönettel tartozom rengeteg embernek akik írtak, bíztattak, felráztak ha kellett és remélem ezen szokásukat a jövőben is megtartják. Mert igen, ahogy azt ígértem itt még nem állok le. Annyi minden jár még az eszemben, és hogy ez öröm vagy nem döntse el ki-ki saját maga, de folytatom. A trilógiám második részének címe Páratlan páros. És egyelőre ez a két szó ami leírva megvan belőle, de valószínűleg pár óra múlva már az első fejezet is monitorra kerül. Mert ma van ihletem, időm és kedvem.

Régebben sokszor volt, hogy semmi érdemleges nem jutott az eszembe, de próbálkoztam, mert úgy éreztem illő hoznom időre a következő fejezetet. És a végeredmény sokszor nem tetszett. Mára ez megváltozott. Most is úgy érzem, éppen azért, mert a saját vágyaimat vetítem ki így (szeretem, ha tudom előre, hogy a történet amit nyomon követek mikor frissül) hogy jobb lenne betartani azt, hogy két vagy háromnaponta új fejezet, de ehhez kissé előre kell dolgoznom.
Ezen okból kifolyólag a Páratlan páros első fejezete hát… június… lehet 5.-e, de az is, hogy csak 12. Mindenképpen a két vasárnap a sanszos, és jelenleg inkább az utóbbi, mint az előbbi. Már csak azért is, mert egy új oldalon szeretném megjeleníteni és annak elkészítése is idő.
Amiből nekem mostanában nincs túl sok. Ez rossz, de amiért nincs időm az jó. Az egyik ilyen ok, hogy a párom ugye belföldön van, és novemberig marad is, nyaranta mindig itthon dolgozik. És természetesen igyekszem sok-sok időt vele tölteni. A másik, hogy június 1-től én is újra a dolgozó nők táborát erősítem. És esetemben hét hónap pihenő után ez bizony öröm.
Ebből gondolom, már kitaláltátok, hogy az egészségügyi állapotom javulóban. Azt könnyelműség lenne állítani, hogy minden rendben, de mindenféle műtéti és külső beavatkozás sötét fellege elvonult a fejem felől. Az immunrendszerem talán végre összeszedi magát, a veséim közül az egyik teljesen a másik nagyobb százalékban rendben van.
Hát ennyi lenne, remélem „találkozunk” majd az új oldalon, melynek kezdetéről amint biztosat tudok értesítelek benneteket.

És most valami fontos és talán meglepő. Az ötlet nem saját, bevallom őszintén. Kesha, drágaságom remélem nem haragszol meg amiért ellopom tőled. Ő volt az aki egyszer az egyik történeténél egyetlen fejezetet csak azoknak küldött el akik „megérdemelték”? Legalábbis így hiszem, büszkén jelentem én köztük voltam. És most én is ezt tervezem. Kicsit módosítva a játékszabályokat. Amikor ezt az extra hosszú (word-ben 14 oldal) fejezetet írtam egyre másra eszembe jutottak egy eddig meg nem szólalt szereplő gondolatai. Illetve nem is egy, inkább kettő. De a lényeg a lényeg, nem álltam ellen a kihívásnak, és leírtam ami megfogalmazódott bennem.
Ez lenne az a bónusz rész, amit itt az oldalon nem fogok kirakni. De helyette szívesen elküldöm e-mail-ben jövő hétfőtől mindenkinek. Egyetlen feltétel van csupán. Komit akarok. Mindenkitől akit érdekel a plusz. Hogy miért is csinálom ezt? Némiképpen önzés, visszajelzésre vágyom, érdekel hányan olvastok, és mit gondoltok. Nem tömjénező sorokra vágyom, őszinte véleményeket akarok. Mi az ami tetszett, mi az ami nem. Ki az akit szerintetek előtérbe kéne helyeznem, ki az akit nem annyira. Ez nem közvélemény-kutatás, azt se állítom, hogy a jövőben minden úgy lesz, ahogy szeretnétek, mert nem. Minden úgy lesz, ahogy Én akarom.
De azért kíváncsi vagyok. Nem kisregényeket akarok, bár azt is örömmel fogadom. Egyezzünk meg abban, hogy aki legalább három mondatban leírja mit érez a történetem egészével kapcsolatba, plusz az e-mail címét az megkapja. Aki nem érez késztetést, annak itt van vége. Ez a lehetőség addig a napig áll, amíg meg nem jelenik a második rész első fejezete. Utána már csak azzal törődöm.
Hát ennyi, terveztem, hogy név szerint kiemelek mindenkit aki valaha írt komit, de iszonyat hosszú idő lett volna amíg kigyűjtőm, azt meg nem akarom, hogy valakit is kihagyjak így ez elmarad. Így én is a főszereplőmhöz hasonlóan egy szóval zárom a mondanivalóm. Mindenkinek:


Köszönöm.

Dicta

2011. május 24., kedd

134. A legszebb dolog a világon...

(Kellan szemszöge)
Órákig hallgattam Annát, ahogy mesélt az életéről. Próbálta úgy feltüntetni, mintha könnyű lett volna neki, de néha ha nem figyelt és elengedte magát az arca elárulta. Szeretném, ha ez a magára erőltetett álarc legalább előttem örökre lehullana, de nincs kétségem addig még el kell telnie egy kis időnek. Amikor egy perce bekopogtak mind a ketten azonnal az ajtó felé fordultunk, a fiatal egyenruhás srác zavart meg bennünket, mondott neki valamit, mire azonnal elrohant. Már megint itt hagyott egy szó nélkül. Ezt szerintem soha nem fogom megszokni. Lassan követem a társalgórészbe, és leülök a többiekhez. Legtöbben alszanak, Kris és Rob összebújva, Jay, Jerad, Taylor és Kiowa egy-egy fotelben elterülve. Ash feje az olasz ölében pihen, ő az egyetlen akinek kinyílik egy pillanatra a szeme.
- Luca, - kérdezem tőle halkan, mire újra felnéz. – Nem láttad hova tűnt Anna?
Csak a fejével int a pilótafülke irányába. Nagyon fontos dolog történhetett, ha bemerészkedett oda.
- Mi történt? – szólal meg az olasz suttogva, mintha csak kitalálta volna a gondolatomat.
- Nem tudom – felelem ugyanilyen halkan. – Megjelent a srác, beszéltek valamit, mire elrohant.
Látom, hogy vigyorog rajtam, de nem értem mi olyan marha vicces.
- Majd idővel megszokod…
- Mit? – kérdezek vissza.
- Azt, hogy szélvészként közlekedik, mindig legalább tízféle dolog jár a fejében, és hogy váltogatja a nyelveket. Valami hihetetlen érzéke van hozzá – sugárzik a szavaiból a büszkeség, most először látom úgy mióta ismerem, hogy ez valóban csak testvéri szeretet részéről. – Senki se érti, hogyan csinálja. Volt, hogy öt férfi állta körül és minddel egyszerre beszélgetett, de különböző nyelveken. És soha nem tévesztette el kihez hogy szóljon.

Hát az öt férfi megjegyzés annyira nem tetszik, de a többivel egyet kell értsek. Anna utánozhatatlan. Hirtelen hangos sikítás hallatszik a gép elejéből, azonnal talpra ugrok, látom, hogy ő is próbálkozna, de Ash feje megakadályozza. Nem várom meg amíg sikerrel jár, feltépem az ajtót és meglepő látvány fogad. Arra számítottam, hogy valami gond van de helyette Anna a fején egy fülhallgatóval áll, az arcán széles vigyor és egy ismeretlen nyelven, valószínűleg írül beszél valakivel. Sugárzik róla az öröm, és a mellette ülő két férfi is boldognak tűnik. De akkor mi történt?
Nem akarom zavarni, az kiderült, hogy nincs baja, így visszamegyek a többiekhez akik álmos szemmel ébredeznek.
- Na? – néz rám kérdőn az olasz.
- Passz, de jókedvű… - nem tudom befejezni, mert kinyílik az ajtó és azonnal magyarázatot kapunk.
- Megvan…

(Anna szemszöge)
A beszélgetésünket már megint megzavarják, igaz ezúttal halk kopogás hallatszik.
- Chailleann… - a másodpilótánk hangját hallom. Komoly oka lehet, ha kimerészkedett a kuckójából, mert eddig még rám nézni se nagyon mert, nehogy megszólítani. Elhúzom az ajtót és kérdőn nézek rá.
- Seo a théann tú Eavan?
- Patrick iarrann sé le teacht amach romhainn. Ba mhaith liom labhairt le Brian ar.
Valami történt. Valami nagyon súlyos dolog. Különben ez nem lenne. A lehető leggyorsabban igyekszem elérni a pilótafülkébe, tudni akarom mi miatt lépett kapcsolatba Brian a géppel. Patrick nagy mosollyal fogad, és azonnal a kezembe nyom egy fejhallgatót.
- Igen? – szólalok meg, mire a másik oldalon fogadott bátyám örömteli hangja csendül fel.
- Megvan… - azonnal tudom mire illetve kire gondol. Örömömben felsikítok.
- Végre! Mikor? Mekkora? És miért csak most szólsz? – nem válaszol azonnal mire türelmetlenül felcsattanok. - Mond már…
- Mondanám, de nem hagysz szóhoz jutni – közli, majd sorolni kezdi. – Liam Owein Keating egy órája jött a világra, 3450 gramm, 52 centiméter és gyönyörű. Mary szerint rám hasonlít.
Szinte látom magam előtt ahogy büszkén mosolyog.
- Ebben biztos voltam. És jól vannak? És honnan hívsz? És… - belém folytja a szót.
- Rock Springs-be vagyunk, a Memorial Hospital-ba. Shane papáék is itt vannak, és Sarah is. Csak te hiányzol bídeach. Mikor jössz?
Azonnal cikáznak a gondolatok a fejemben. Oda akarok menni. Azonnal.
- Patrick milyen… - befejezni se tudom a mondatot, már válaszol.
- Olyan negyven perc múlva ott lehetünk – csak bólintok.
- Brian, hallottad? – kérdezem, mire igennel válaszol. – Nem baj, ha nem egyedül megyek?
- És mégis kivel ha szabad kérdeznem? – Mintha nem tudná. Persze csak ugrat. Még gyorsan elárulja, hogy a kórház a College Drive-on van, majd elbúcsúzunk. A pilóták máris módosítják az úticélt, én meg visszamegyek a kedvesemhez, hogy megkérjem tartson velem.
A felhőkben érzem magam. Egy kisbaba. Nem is próbálom titkolni az örömömet amikor kilépek. Egy csomó kíváncsi és álmos szempárral találom szemközt magam.
- Megvan, megszületett – közlöm, mire azonnal jönnek a kérdések. Elmondok mindent amit tudok. – Srácok, teszünk egy kitérőt. Én kiszállok… Kellan… – nézek rá, valahogyan rá kell vennem, hogy velem tartson. De mondanom se kell, mert megelőz.
- Oké, én is. – Azonnal a nyakába ugrom. Boldoggá tesz, hogy ez neki ilyen egyértelmű, és legalább megismerheti a nagyszüleimet is. Aztán váratlan dolog történik csak kapkodom a fejemet, de örülök ennek a fordulatnak. Mindenki izgatott, én meg egy újabb puszi után amit a kedvesem ajkaira nyomok elmegyek, hogy értesítsem anyáékat.

(Rob szemszöge)
Egy kiáltásra ébredek, majdnem le is esek a kanapéról ijedtemben, sőt kis hijján Kris-t is magammal rántom.
- Mi van? – nézek körbe kissé kábán, a többiek is értetlenül bámulnak, de hamar magyarázatot kapunk. Anna szinte ragyog az örömtől. Érthető, hogy azonnal látni akarja a kicsit, és az a kis kitérő se zavarna, de attól már nem vagyok olyan boldog, hogy a lányok és Luca is be akarnak menni a kórházba. Ez valószínűleg látszik az arcomon is, mert Kris oldalba bök.  
- Csak egy baba Rob. Nem mondod, hogy te nem szereted a kisbabákat?
Döbbenten nézek rá, majd azonnal magyarázkodni kezdek.
- Semmi kifogásom a csöppségek ellen. Igaz nem nagyon tudok velük mit kezdeni. De hallottad nem, ott a nagyapja is. És nem vagyok a szíve csücske…
- Az lehet, de szerintem most valaki mást fog vizsgáztatni – szól közbe az olasz nagy vigyorral és Kellan felé int a fejével. Ő azonnal lesápad, én meg végig gondolom a dolgot. Ebben van valami. Most már ugye ő a barátja, tehát én kikerülök a látószögéből. Mégse. Az öreg Mc’Gee nem lesz boldog, ha megtudja, hogy bár szeretik egymást mégis folytatjuk a színjátékot. De nincs mese, a többség dönt, én már kicsit kevésbé, de azért aggódom.
Anna visszatérte után a lányok körülveszik, és hangos trécselésbe kezdenek. A haverom meg letelepedik mellénk, és csak bámul maga elé. Tudom, mit érezhet.
- Jaj ne parázz már előre, - huppan le mellé Luca. – Nem fogja leharapni a fejed.
- Rob, mire számítsak? – kérdezi, én meg pár mondatban megosztom vele az élményeimet. Már amennyi van.

(Kellan szemszöge)
Olyan lelkesedéssel veti magát a nyakamba, hogy nem tudok neki ellenállni, gondolkodás nélkül mondom, hogy én is vele tartok, aminek szemlátomást örül. A várható problémával csak Luca beszólása után szembesülök. Hát nem én vagyok a milliomos nagypapák álma, az már egyszer biztos. Mert mit tudok én nyújtani neki? Egzisztenciálisan mélyen alatta vagyok, még csak a főiskolát se végeztem el. Gyakorlatilag a külsőmmel keresem a pénzemet, nem származom gazdag családból. Hát csoda ha ezek után aggódom? Igaz nem nekik akarok megfelelni, csak Anna számít, de azt azért levettem az elbeszéléséből, hogy szereti a nagyszüleit, ad a véleményükre. Mi van, ha az fontosabb, mint amit irántam érez?
Ránézek, a lányokkal beszélget, az arca csupa mosoly, és amikor felém fordul talán még jobban ragyog, mint addig.
Hülye vagy Kellan. Itt aggodalmaskodsz, pedig tudod mit kell tenned.
Küzdeni fogok. Mert ő hozzám tartozik, és ezt jobb lesz, ha a nagyszülei is tudomásul veszik. De azért próbálok felkészülni mindenre, úgyhogy Rob-ot faggatom.
- Igazándiból soha nem szólt hozzám egy rossz szót se az öreg, de elég ha rám néz és megfagy bennem a vér. De ne aggódj, úgyis tud már rólad mindent…
- Ezt meg hogy érted? – kérdek rá.
- Amikor ott voltunk szeptemberben volt az asztalán egy akta rólad, legalábbis ha jól láttam a te neved volt rajta.
- Egész biztosan, - szól közbe Luca – szokása lenyomoztatni mindenkit, aki csak kapcsolatba kerül Annával.
Na nekem annyi, ha nyomon követte a nyaramat…
De nincs időm tovább aggódni, mert a pilóta szól, hogy kapcsoljuk be az öveket. Azonnal a helyemre vonulok, Anna meg mellém telepedik. Nem akarom elrontani a kedvét az kétségeimmel, és egy darabig sikerül is eltitkolnom előle a dolgot. Csak a kórházban a liftben felfelé tartva kérdez rá, hogy mi a gond. Aztán megsimogatja az arcomat, az arcára békés mosoly költözik. Érdekes régen utáltam, ha bárki ezt tette, még ha anya is, de tőle olyan bensőségesnek tűnik.
- Ne aggódj Inez nagyi imádni fog téged, főleg ha az anyanyelvén szólítod meg.
- Engem inkább a nagyapád aggaszt, a nagymamák mindig is imádtak.
- Igen? – emeli meg a szemöldökét, vizslat egy darabig, aztán újra elmosolyodik. – Ne félj, ő is kedvelni fog. Három érvem is van amiért ezt tegye.
- Mégpedig? – kérdezek rá.
- Először is nem vagy angol. Ugye? Nincsenek angol felmenőid akikről nem tudok? - kérdez rá, de biztosítom, hogy tudomásom szerint egy se. Mondjuk azt nem értem miért olyan fontos ez.
- Másodszor, itt van ez – mutat a kabátjára. – Ha elárulom neki, hogy tőled kaptam, azonnal a szívébe fogad.
- És mi a harmadik? – tudakolom, mert furdal a kíváncsiság.
- Az, hogy szeretlek.
Nagyot dobban a szívem amikor kimondja, a többiekre lesek, de mivel spanyolul beszéltünk csak szemrehányást látok a szemükben.

Amikor kilépünk a folyosóra azonnal sietősre veszi a lépteit, én kicsit lemaradok. A nagyszülei tényleg nem tűnnek félelmetesnek, a nagymamája ugyanolyan apró, mint Juli mama. A nagyapja magas, szikár ember és élénk szemekkel vizsgálgat, de kezet nyújtva üdvözöl. Gyors bemutatás után Anna eltűnik egy ajtó mögött. Sarah-val is köszönünk egymásnak, elég érdekesen méreget. Hamarosan felbukkan a Góliát, majd kicsattan a boldogságtól. Ilyen arckifejezést eddig csak Aaron bátyám arcán láttam, amikor Gary baba megszületett. Úgy látszik ez az apaság egyik velejárója. Átadjuk a neki szánt ajándékokat, ő meg büszkélkedik. Luca-val szemlátomást jól kijönnek, ugratja is rendesen az olaszt, hogy ideje lenne neki is összehozni egy kis lurkót, mire Ash fülig elvörösödik. Az élcelődést egy kopogás zavarja meg, mi meg a hang irányába fordulunk.
Azt hittem láttam már Annát gyönyörűnek, de nagyot tévedtem…

(Anna szemszöge)
Olyan türelmetlen vagyok. Magam elé bámulva mosolygok, egy kisbaba. Hála az elmúlt hónapoknak már túl tudok lépni azon, hogy akár az enyém is lehetne, csak arra gondolok, hogy hamarosan láthatom, a picit és Mary boldog arcát is. Meglepett, hogy a lányok azonnal közölték, hogy pár óra késlekedés belefér, és ők is szeretnék látni a kis jövevényt, de örülök neki. Először anyáéknak írok egy e-mailt az örömhírről. Aztán villámgyorsan előkeressem a karácsonyra kapott kitűzőmet, és a kabátomra illesszem. Még jól jöhet az ütközetben.
Mikor leszállunk Rock Springs-ben taxikba ülünk Ash, Luca, Kris, Rob, Nikki, Jay, Taylor, Patrick és Kellan jön velem. A két pár még alszik, legalábbis nem adtak életjelet magukról, a srácok meg közölték, hogy inkább maradnak a másodpilótánkkal egyetemben. Az út a kórházig alig negyed óra, de beiktatunk egy rövid kitérőt.
Hamarosan repülünk felfelé a lifttel a szülészetre, Kellan kezét fogva állok, ő meg görcsösen mered maga elé. Nem értem a dolgot, így halkan hozzá fordulok.
- Mi a baj? – mosolyognom kell amikor elárulja azon izgul, hogy jó benyomást keltsen a nagyszüleimben. Igyekszem gyorsan megnyugtatni, mégpedig spanyolul. Igaz a srácoknak szemlátomást nem tetszik, de ez az ő gondjuk. Én részemről igenis örülök, hogy van egy olyan nyelv amit a barátaink közül csak mi ketten értünk. Jól fog ez még jönni...

Az első, akit meglátok a folyosón Shane papa, na nem mintha olyan nagy lenne a tömeg, de ő kihúzott, egyenes háttal áll, mint mindig és képtelenség nem észre venni. Inez nagyi és Sarah egy padon ülnek, de amikor meglátnak bennünket azonnal felpattannak.
Örömmel üdvözöljük egymást, nagy ölelések és puszik után fordulunk csak a többiek felé. Rob és Kellan arca egy kicsit sápadtabb a megszokottnál, úgyhogy kezembe veszem az irányítást.
- Nagymama, nagypapa ő itt Kellan Lutz. Seanathair, tá sé mo péire. Már beszéltetek telefonon… - ez a két információ kezdetnek remélem elég lesz ahhoz, hogy ne méregesse olyan szúrós szemekkel, mint most. – Velük már találkoztatok, - mutatok Rob, Kris, Jay és Luca négyesére. – Ashley-ről is meséltem már ha jól emlékszem, ő pedig Taylor, aki egyébiránt Gina barátja.
Azt még megvárom, hogy kezet fogjon mindenkivel, nagyi persze megöleli őket, látom rajta, hogy felcsillan a szeme, amikor a kedvesem az anyanyelvén köszönti. De a türelmem véges, így a barátnőmre nézek, most esik csak le, hogy itt van, és, hogy mennyire fájhat neki a vetélés emléke. Mintha csak tudná mire gondolok hozzám hajolva halkan közli, hogy nincs gond, majd rámutat egy ajtóra.
- Brian azt mondta, ha megérkezel menj csak be. Mi már láttuk… - a mondat második felét már nem hallom, mert lenyomom a kilincset és belépek.
A valaha -pár órája még- sima fehérre festett falú kórházi szobát elborítják a mindenhova felaggatott lufik, színes üdvözlőszalagok, egy asztalon hatalmas csokor virág áll egy vázában. Brian kitett magáért. Egyből őket keresem a szememmel, olyan idilli és csodálatos a látvány. Mary az ágyon ül egy párnának támaszkodva, karjaiban tartja a kicsit, a nagydarab férje pedig az ágy széléről áhítatosan bámulja őket. Halkan csukom be az ajtót, de azonnal felém fordulnak. Csak pár lépés és melléjük érek, és alaposan szemügyre veszem a kis csomagot. A bőre enyhén szólva is vörös, kicsit ráncosnak tűnik, a fején pár pihécske haj gyanánt. Apró ökleit összeszorítva kapálózik éppen.
- Csodaszép – szólalok meg. Persze tudom, hogy nem vagyok egészen objektív, de akkor is azt érzem amit mondok.
- Naná, az én fiam – szólal meg a büszke apa, mire a felesége az égnek emeli a szemeit, én meg megölelem. Aztán Mary arcára is nyomok egy puszit, és csak bámulom a kicsit. Olyan hihetetlenül szép dolog egy új élet világra jötte. Annyi lehetőség lakozik még benne. Felfoghatatlan. – Kimegyek üdvözlöm a barátodat.
Brian hangja kizökkent a tűnődésből.
- Többen is vannak – szólok utána, mire felém fordul. Felsorolom kik jöttek még velünk, felcsillan a szeme, remélem ez az arckifejezés Luca-nak szól, mert vele imádják ugratni egymást, és nem Kellan-t akarja piszkálni. Miután távozik újra Mary felé fordulok.
- Jól vagy? – kérdezem, mire mosolyogva biztosít, hogy a baba könnyen jött a világra. Mesél a szülésről, aztán kérdezősködik a szabadságunkról, Kellan-ről, elmesélem, hogy a lányok is jönni akartak, de a szememet nem tudom levenni a kezében lévő apróságról.
- Akarod megfogni? – mondja ki azt a mondatot ami a legtitkosabb vágyamat jelenti e pillanatban. Ezt szeretném amióta csak beléptem a szobába. De kicsit félek, mi lesz ha leejtem, vagy túl szorosan fogom, vagy nem tetszem neki és azonnal sírni kezd… - Anna? Nem harap.
Csodálkozva nézek rá, mire felnevet.
- Ne törd a fejed, egyszerűen csak tartsd a karod így – mutatja, hogyan tegyem, és ráhelyezi.
- Óh – a sóhaj önkéntelenül szakad fel a számból. Olyan pihekönnyű. És meleg. És törékeny. Közelebb hajolok hozzá, babahintőpor illata lengi körbe. Mocorogni kezd, én meg lélegzet visszafojtva várom, hogy sírni kezd-e. De nem. Pici Liam szeret engem. Alig mozdul, a szemét se nyitja ki, csak az orrát mozdítja néha.
- Akarod megmutatni a többieknek? – szólal meg Mary.
- Lehet? – nézek rá kérdőn.
- Aha, azt a függönyt ott ha elhúzod akkor a folyosóról belátnak. Kivinni nem lehet, és látogatót se nagyon fogadhatok. Shane papára való tekintettel jöhettetek be csak ti is. De megmutatni megszabad.
Nagyon lassan kelek fel az ágyról és lépegetek abba az irányba amerre mutatott.
- Nos Liam, én vagyok Anna néni – duruzsolok közben. - Én foglak a lehető összes módon elkényeztetni. Együtt fogjuk bosszantani az apukád, kapsz majd tőlem egy pónilovat, hogy tudjunk csatangolni a birtokon. De ígérd meg, hogy anyukádnak mindig szót fogadsz…
- Anna, mielőtt megvennéd neki az első autóját mutasd meg azért a többieknek… - szól közbe Mary a hátam mögül. Visszanézve látom, hogy bőszen vigyorog.
- Az anyukád néha olyan türelmetlen… - mondom, és esküszöm a kicsi válaszul mintha grimaszolna.
Egy kézben fogom és elhúzom a függönyt. Odakinn szerencsére teljes egyetértésben állnak a szeretteim körbe, láthatóan nem tűnt fel nekik a jelenlétünk. Halkan megkopogtatom az üveget, és feléjük fordulok csöppnyi terhemmel.  

(Kellan szemszöge)
Az, ahogy ott áll az elhúzott függöny mögött, magához ölelve a kis rúgkapáló apróságot a legszebb látvány amit el tudok képzelni. Az egyik kezében tartja, a másikkal az arcát cirógatja, mire a kicsi nagyot ásít. Valamennyien belefelejtkezünk a látványba, a Góliát pedig hangosan nevet a lányok lelkendezésén. És azonnal felajánlja a szolgálatait, hogy ő szívesen segít nekik összehozni egy ilyen kis stramm ír fiúcskát. Anna nagymamája mellé lép, int neki, hogy hajoljon le, majd amikor megteszi fejbe vágja.
- Brian Sean Keating a feleséged most hozta a világra a fiadat te meg már másfelé kacsintgatsz. Ha elárulom Mary-nek mit mondtál, akkor lesz nemulass.
- Jaj Inez, tudod, hogy csak vicceltem – visszakozik azonnal és felemelve megpörgeti a levegőben a vele zsörtölődőt. A következő pillanatban lerakja, hatalmas cuppanós puszit nyom az arcára. Majd közli, hogy köszöni, hogy itt vagyunk, mindenki kezébe nyom egy szivart, de ő most visszamegy a feleségéhez.
A háttérben felfedezzük Mary-t, éppen átveszi Annától a csöppséget. Integet nekünk, mi meg vissza. Sarah vállalja, hogy beviszi az ajándékokat, majd egy perc múlva a kedvesemmel együtt visszatérnek. Mindketten boldogan mosolyognak, majd csatlakoznak hozzánk. Megtudjuk, hogy a lányok legnagyobb sajnálatára csak ennyit láthatunk a babából, mert mivel még csak pár órás pihennie kell. Mindkettőjüknek.
Úgyhogy rövid egyeztetés után újra útnak indulunk, vissza a reptérre, kiegészülve a nagyszülőkkel, mert őket is hazavisszük a farmra.

(Anna szemszöge)
A folyosón állók a kopogásomra azonnal az ablakhoz tódulnak. A lányok arcáról ugyanazt a csodálkozással vegyes áhítatot olvasom le, amit én is érzek. Integetnek nekünk, én meg türelmesen állok, és feléjük fordítva mutatom a babát. Aki ezt valószínűleg unja, mert pár perc után nyűgösen mocorogni kezd. Úgyhogy nem kínzom, hanem szépen visszaadom az anyukájának. Végszóra megérkezik Brian is.
- Mit műveltél már megint? – néz rá kérdőn Mary, de próbálja elodázni a választ, csak éppenséggel nem számol azzal, hogy Sarah ott jön mögötte.
- Úgy döntött, hogy ideje benépesíteni a Földet ír fiúcskákkal – közli. Csak nevetünk a mentegetőzésén, mindhárman tisztába vagyunk azzal, hogy Brian rajongásig szereti a feleségét és soha se lépne félre.
- Mikor mehettek haza? – kérdezem, és az agyam már azon jár, hogy fogom megoldani, hogy mielőbb visszautazhassak.
- Három, négy nap – jön az azonnali válasz.  
- Oké, akkor arra visszajövök… - mondjuk így nem tudok eleget tenni a Kellan-nek tett ígéretemnek, mely szerint az egész hónapot vele töltöm, de remélem megérti.
- Csak egyedül? – ugrat a nagydarab ír.
- Nem tudom, még nem egyeztettünk, - válaszolok. De jó lenne, ha velem jöhetne ő is. – Nem tudom mikor kell visszautazniuk Baton Rouge-ba. Rob-ék holnap valami díjátadóra mennek, de szerencsére nem kell vele mennem…
- Már miért is kéne? – és meglepődve látom, hogy mindhárman értetlenül néznek rám. – Te most nem a colossal vagy együtt?
- Ne nevezd colosnak, - vágom hátba Brian-t, hogy is tud ilyet mondani rá, amikor ő majd egy fejjel magasabb Kellan-nél. – Egyébként de igen, csak mégse.
Gyors magyarázatot adok nekik arról, hogyan egyeztünk meg, nem állítom, hogy boldogok, de elfogadják a döntésemet.
- Shane papa nem fog örülni – mondja Sarah, és tudom, hogy igaza van. Vár rám egy beszélgetés, még jó, hogy vannak érveim.
- Majd megoldom… - közlöm.
- Bídeach, hazaviszitek őket? Akkor nem kéne autózniuk. Én még maradnék kicsit – simogatja meg a felesége karját.
- Persze, Sarah te is jössz? – kérdezem a barátnőmet, mire csak bólint.
- Igen, és szerintem veletek megyek Los Angeles-be, és majd onnan repülök haza. Mary, hamarosan visszajövök, vigyázz a kis lurkóra. – öleli meg. - Jaj, majdnem elfelejtettem, a csomagok a kintiektől vannak.
- De hát mikor volt erre időtök? – néz rám a boldog anyuka kíváncsian.
- Tudod négy nő ha akar nagyon hatékony tud lenni – felelem mosolyogva, és így is van. Mire a srácok megkötették a virágcsokrokat mi kis hijján felvásároltuk a város legnagyobb bababoltjának fél árukészletét.
Nagy ölelések után mindketten csatlakozunk a többiekhez, azonnal a kedvesem mellé lépek, aki rögtön átölel.
- Nagypapa, Brian még maradna. Úgy gondoltunk, hogy velünk jöhetnétek…
- Én is velük utazom majd tovább, New York-ban lassan szükség lehet rám – tájékoztatja őket Sarah is.
- Jól van kislányom, legalább egy kis időre beugratok hozzánk – helyesel Shane papa, én meg látom, hogy Rob vigyorogni kezd mögötte.
- Még szép, hogy bejönnek – adja ki az utasítást azonnal Inez nagyi. – Már szóltam Tara-nak, uzsonnával vár bennünket. Ti lányok úgyis olyan vékonyak vagytok…
Óh, már megint kezdi.

Mire a földszintre érünk Patrick szerez taxikat, és negyed óra múlva már lépkedünk is felfelé a lépcsőn a Jet-be. Bemutatom a gépen lévőket, amennyire látom Sandy rögtön szimpatikus lesz a nagyszüleimnek, mert kézfogás után rögtön megköszöni, hogy rendelkezésünkre bocsátották a repülőt.
- Hát ez már inkább az unokámé, mint az enyém – közli nagyapa. A farmig beszélgetéssel telik az út, én változatlanul Kellan mellett ülök és fogom a kezét, ő meg néha végigsimít a csuklómon. Már messziről felfedezem a házat, és hangosan fordulok az utastársaimhoz.
- Megérkeztünk, az ott Baile Inez’s.
       
Szómagyarázat:
* Seo a théann tú Eavan? - Tessék Eavan?
* Patrick iarrann sé le teacht amach romhainn. Ba mhaith liom labhairt le Brian ar.
                                    - Patrick kéri, hogy jöjjön előre. Brian beszélni szeretne Önnel.
* Seanathair, tá sé mo péire. – Nagyapa, ő a párom.