Sziasztok!

Megint itt vagyok, de ne örüljetek előre.

Két okból írok, az első egy kérés, ajánló, figyelemfelhívás nem is tudom minek nevezzem. Lylia aki olvassa amit írok megkért, hogy említsem meg egy új „munkáját”. Ennek örömmel eleget is teszek. Jómagam olvastam és szerettem a két Twilight-os történetét, és a folyamatban lévő Vámpírnaplók ihlette blogját is nyomon követem. Most új fába vágta a fejszéjét, könyvet ír. Hogy tudja milyenek a reakciók létrehozott egy blogot, ahol olvashattok egy ismertetőt és két rövid részletet is. Ezt az oldalt ajánlom a figyelmetekbe a címe

http://lyliabloom.blogspot.com/

Kérlek nézzetek be hozzá, és mondjátok el a véleményeteket.

Ez volt a dolog kellemesebb része. Ami viszont sejtésem szerint nem fog tetszeni az az, hogy egyelőre fogalmam nincs mennyi ideig nincs remény új fejezetre. Mint láthattátok a tegnapi is rövidebbre sikerült, nem voltam jól, így nem tudtam befejezni, de gondoltam, ez is valami. Viszont ma elmentem orvoshoz (esküszöm, mintha csak hazajárnék már a kórházba). Délelőtt még nem aggódtam, de délután kaptam egy telefont azzal, hogy ideje újra a vendégszeretetüket élveznem. Nem tudom meddig, és még nem tudom pontosan, hogy miért. Felmerült bennem, hogy akkor most összehozom a következő fejezetet, de se testileg se lelkileg nem érzem magam képesnek rá. Ígyhát bocs, de a holnapi friss elmarad. Ha kiengednek és erőt veszek magamon, mert most kicsit padlón vagyok, akkor jelentkezem.

Dicta

115. Négyéves bonyodalom…

(Anna szemszöge)

Karácsony reggel elég későn ébredezett a család, kivéve persze nagyanyót aki már szerintem hajnalban felrakta a húslevest. Mi sokáig lustálkodtunk, hosszan reggeliztünk és élveztük a semmittevést szinte egész nap. Persze hugi nekem is be akarta mutatni az autóját és az ikrek se akartak kimaradni a buliból ezért két étkezés közben kocsikáztunk kicsit. Délután megjöttek Dani bátyóék, ajándékokkal és természetesen Elisa-val kiegészülve. A szülők váltottak egy-két cinkos pillantást, nem kétlem, hogy ha Walter még pár családi eseményre elhozza a barátnőjét, akkor rákérdeznek nem akar-e megnősülni. És ez jó, mert a lány egy tünemény, tudja kezelni az unokatestvérem modorát és legfőképpen addig se azzal van elfoglalva mindenki, hogy legidősebbként a „gyerekek” közül mikor hajtom igába a fejem. Még a gondolatra is kiráz a hideg. Nem mintha nem hinnék a házasságban, mert látva anya és apa példáját az képmutatás lenne. De még fiatal vagyok, csak nemrégen találtam meg a hozzám illő férfit, és még annyi minden áll előttünk.

A gondok már otthon elkezdődtek, mert Gina szíve szerint az ő kis „aranyosával” jött volna, de szerencsére meg tudtam győzni, hogy azt nem a hegyi utakra találták ki. Különben is a terepjáróba megértünk beférni és Olaszországból még plusz két utasunk is lesz, szintén csomagokkal. Hosszú autóút vár rám, mert a vezetés természetesen magamra vállaltam, igaz Gina próbálta kiimádkozni a kezemből a kormányt. Látván az erőszakosságát közöltem vele, hogy ha nem hagyja abba akkor kiszállítom és jöhet a szüleinkkel, akik  külön autóval utaznak, lévén mi Nonnától egyenesen Zell Am See–be megyünk, ők pedig két nap múlva vissza Magyarországra.

Szerencsére sikerült meggyőznöm a családtagjaimat, hogy éjjel utazzunk. Azt persze nem úsztam meg, hogy előtte pár órát aludni küldjenek mindkettőnket. Davide nem neheztelt ezért, mert amióta úgymond táppénzen van gyakran lepihent nap közben is, de én nem vagyok ahhoz szokva, hogy délután hatkor lefeküdjek. A végén tízkor indultunk útnak előtte elbúcsúztunk a családtól, egyeztettünk a srácokkal, hogy 28-án hol találkozunk, hogy a szállásunkat együtt keressük meg. Gina vagy ötven kilométer után bevágta a szunyát, én meg bedugtam a fülemet és zenét hallgattam. Azért kétszer megálltunk pihenni, egyszer Davide villantott hogy álljak félre, másodszor pedig magamtól döntöttem így, mert sürgősen szükségem volt egy mosdóra.

Reggel hétkor kanyarodunk be Nonna udvarába, aki meglepődik, majd szintén aludni zavar kettőnket. Most már érzem a fáradságot, de alig másfél óra múlva újra talpon vagyok. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a konyha felől Isteni illatok szállnak felém, és persze az egymás után érkező rokonság se tesz lakatot a szájára. Nem mintha bánnám. Az olaszok szerintem genetikailag kódolva vannak arra, hogy hangosak, jókedvűek és mindig éhesek legyenek. Itt is megtörténik az ajándékozás, mindenki örül annak amit kapott szóval megnyugodhatok. Kedvenc rokonom Luca és az őt kísérő barátnője utolsóként toppan be, Marco és Ginevra hozta el őket a firenzei repülőtérről. Ashley azonnal a nyakamba ugrik és nevetve érdeklődik, hogy vagyok, aztán mikor meglátja a népes társaságot -mert ugye ez az első családi találkozó amin részt vesz és amin mind ott vagyunk- kicsit megilletődötten néz körbe.

- Nyugi - súgom a fülébe - eddig még mindenki túlélte.

Ahogy rám néz látom rajta, hogy baj van, csak nem értem, hogy micsoda. Próbálom bevonni a társalgásba, nem is nehéz, a többiek is barátságosak vele, ahogy még nyáron megjósoltam az ajándékai vagy cipők, vagy táskák, a szülőktől pedig ékszer. Ezen mondjuk fennakad, de Luca súg valamit a fülébe, mire hálásan rámosolyog. Mégis ahogy figyelem nem olyan, mint lenni szokott, valahogy visszafogottabb. Már a párja is észrevette, sőt még Gina is rákérdez, hogy miért rosszkedvű. Az ebéd végéig bírom, de mivel utána szemlátomást nincs ránk szükség magammal húzom és kivonszolom a kertbe. Hát ez nem volt egy jó ötlet. Ugyanis a tenger felől fújó szél elég hűvös.

- Ki vele mi a baj? – kérdezek rá a dolgok közepébe vágva, még mielőtt megfagyok.

- Nincs semmi – vágja rá túlságosan is gyorsan.

- Ashley, kérlek. Látom, hogy zavar valami. Megbántottak? Valaki talán olyat mondott ami zavar? – megrázza a fejét, de szomorúan néz maga elé. – Ash, ne csináld, kérlek…

Szinte már könyörgök, de nem beszél. Oké, hassunk a szívére, csak semmi finomkodás.

- Tudod azt hittem barátnők leszünk. Luca mindig is a legkedvesebb rokonom volt. Te is azt mondtad, hogy Kellan a legjobb barátod. Azt gondoltam talán mi ketten is…

Figyelem fél szemmel, de azért igyekszem szomorú arcot vágni.

- Persze, én szeretném – válaszol azonnal, és az arca valóban ezt tükrözi.

- Akkor áruld el ki volt az aki rosszat szólt? – kérdezek rá újra, de a válaszát hallva megdöbbenek.

- Te.

Mi a francot csinálhattam?!

- És mivel? Kérlek ne haragudj – ölelem meg azonnal – én nem…

- Nem bántottál meg – vág közbe – csak amikor azt mondtad, hogy mások is túlélték eszembe jutott, hogy hány lány járhatott már itt…

- Istenem Ash, már a frászt  hoztad rám – fújom ki a levegőt megnyugodva. – Félreértettél. Úgy értettem, hogy Ginevra, Enzo ők is átestek ezen amikor először jöttek. Figyelj nem mondom, hogy Luca soha nem hozott ide lányokat. Bemutatta a barátnőit Nonná-nak nem egyszer, de van valami amit tudnod kell. Ha egy Salti nem egyedül érkezik karácsonyozni akkor az jelent valamit. Te vagy az első aki itt lehet. Ugyanígy Marco is csak a feleségét és Cesca is csak a férjét hívta ide ilyenkor. Ő nem szent, de te többet jelentesz neki minden eddigi nőnél az életében. Szóval, tessék mosolyogni és megnyugodni.

Azt hiszem sikerült felvidítanom, mert követi az utasításomat, az egész arcát beteríti egy nagy mosoly majd egy fél perc múlva feltesz egy kérdést.

- Anna, te hoztál már magaddal valakit? – tudom, hogy Ricsire céloz, sietve megrázom a fejemet. Szerencsére ezt a hülyeséget nem követtem el. – Az jó. – nyugtázza – És Kellan előfordulhat, hogy jár majd itt?

Fogas kérdés. Egyelőre azzal is megelégednék, ha végre egy földrészen lehetnénk, és végre szóban, négyszemközt is megbeszélhetnénk azt ami köztünk van. Bár ha jobban belegondolok, igen őt el tudnák képzelni a családom körében, sőt szerintem határozottan kedvelnék egymást. És igen szeretném ezt átélni, hogy itt van velem. Persze ezt mind nem fejtem ki, hangosan csak egyetlen szót felelek.

- Talán…

Ash elégedettnek tűnik a válaszommal, majd miután mind a ketten kellőképpen összefagytunk bemegyünk a többiekhez. Luca azonnal felénk indul és látva a barátnője mosolyát hálásan néz rám, megöleli a háta mögött látom, hogy azt súgja grazie solo. Nem felelek, belevetem magam a tömegbe, de a gondolataim egyre többször kalandoznak el. Mindig egy irányba, mindig ugyanazon személy felé. Tegnap a kényszerpihenőm miatt csak egy üzenetet tudtam küldeni így látván, hogy senkinek se fog feltűnni a hiányom elvonulok és tárcsázom. Legalább ötször kicseng, mire felveszi várom, hogy megszólaljon de legnagyobb meglepetésemre a vonal másik végén nem Kellan van.

(Kellan szemszöge)

Határozottan kedvetlen vagyok. Ennek oka abban keresendő, hogy már majdnem 48 órája nem hallottam Anna édes hangját. Úgy vártam tegnap is, de helyette csak egy üzenet jött.

Kellan, elzavartak aludni, mert éjjel utazunk Olaszországba, és én leszek az egyik aki vezet. Kérlek ne haragudj amiért nem hívtalak, amint tudom pótolom. Nagyon hiányzol, várom már, hogy itt legyél velem. Szeretlek A.

Oké, tudom ez is több a semminél, de nem az igazi. A tegnapi nap evéssel, lazítással, evéssel, beszélgetéssel, evéssel, játékkal a gyerekekkel és a változatosság kedvéért evéssel telt. Mivel sokan vagyunk a nagy ajándékozás sose volt divat a családban, bár most, hogy többen is keresünk azért csak-csak meglepjük főleg anyát és a fiatalabb testvéreinket. Előbbi minden alkalommal tiltakozik, utóbbiak ugyan örülnek, de mégis az arcukon most is azt láttam, mintha feszélyezné őket, hogy nem viszonozzák. Az ikrek két napja próbálnak a kedvemben járni, de lévén, hogy nekik hála az egész család az én barátnőmről kérdezősködik nem éppen a szívem csücskei. A legrosszabb talán Brandon. Igaz mindigis vele volt a legszorosabb a viszonyom, közel is élünk egymáshoz. Eddig megosztottam vele az összes csajokkal kapcsolatos  problémámat, így most böki a csőrét, hogy titkolózom. Miért teszem? Fogalmam nincs. Én nem Annát szégyellem, sőt, igazándiból határtalanul büszke vagyok arra, hogy szemlátomást engem választott. Egyszerűen csak annyira új ez az egész, azt szeretném, ha egy kicsit még csak az enyém lenne. Nem akarok osztozni rajta a családommal, éppen elég, hogy ott vannak a barátaink folyton. Az se sokat segít, hogy az egész világ Rob barátnőjének tartja, de ha itt most elárulom ki ő, és főleg, hogy már többen is találkoztak vele közülük akkor tudom, hogy ránk szállnak. Az a legkevesebb, hogy a bátyám a legváratlanabb időpontokban fog beállítani, - tiszta haszon, hogy most forgatok- de szerintem anya látogatása is borítékolható lenne. Ígyhát a faggatózásokra csak szűkszavúan válaszolok, vagy inkább sehogy.

Éppen fát pakolunk a srácokkal, minél többet a ház oldalához akarunk hordani, hogy a nagyszüleinknek ne kelljen messzire menni érte rossz idő esetén amikor Pete, anya húgának a kisfia megjelenik mellettünk és panaszkodni kezd.

- Apaa, Molly már megint telefonál. Már legalább egy órája. És nem adja oda nekem…

Látszik rajta, hogy ebből az egészből őt csak a legutolsó dolog zavarja. Az apja persze azonnal közli vele, hogy hagyja egy kicsit a kishúgát, had játsszon.

- Dee apaa. Nem játszik. Igazán telefonál. Én is akarok beszélni a nénivel… Én is akarom, hogy énekeljen nekem…

- Milyen nénivel? – kapja fel a fejét erre már a megszólított.

- Nem tudom, nem mondja meg, csak azt ismételgeti, hogy Ana néni, és ő énekel neki. Naa apa szólj neki…

Ana néni? - állok fel, és szörnyű gyanú kerít hatalmába.

- Pete, menj szólj anyának, hogy vegye el tőle a telefont. Majd csinál egy nagy számlát és leshetek. – Morog magában, miközben újabb hasábokat pakol a kezére. - Egyáltalán, hogy került hozzá a telefonom?

- Nem a tiéd, Kellan bácsié. És hiába mondtam anyának, amióta Molly megnyomott egy gombot és ők is hallják a nénit azóta már nem akarja tőle elvenni. Nekem is azt mondta maradjak csendben…

Na most van az a pillanat amikor ledobom ami a kezemben van és rohanok befelé a lakásba.

A büdös életbe, hát ebben a családban senki se tiszteli a magánélet szentségét?!

A házba lépve, illetve, hogy pontos legyek beesve -mert naná, hogy a többiek itt loholnak a nyakamban és amikor lefékezek valaki nekem ütközik- érdekes kép fogad. Molly ez a minden lében kanál csöppség a konyhaasztal alatt kuporog. Az asztalterítő felhajtva, kezében a telefonom. Még ezzel se lenne gond, de nagyanyám, anyám, az ő húgai, a sógornőm, a húgom egyszóval az összes nőnemű rokonom ott kuporog körülötte. Nem hogy a telefonom megszerzésével nem próbálkoznak, de szemlátomást kíváncsian figyelik az apróság és a vonal másik végén lévő személy beszélgetését. Én próbálom menteni a menthetőt, azonnal leguggolok, és kinyújtom a kezemet.

- Molly, kérem szépen a telefonom. – A válasz egyszerű és jól érthető, hiába győzködöm, és persze lehetetlenség lefejteni róla a kis ujjacskáit, főleg, hogy a szája lefelé görbül, és szemlátomást közel áll a síráshoz.

Ő bezzeg tud hatni rá, igaz ő se ússza meg könnyen a dolgot, de kb. öt perc múlva már mindketten megkapjuk amit akarunk. Ő a dalát én pedig a telefonomat. Dühös vagyok. A családom hagyta, hogy a kiscsaj egy csomó időn át fenntartsa a barátnőmet, sőt szemlátomást még a kérdéseket is a szájába adták. Szegény Anna meg gyanútlanul belesétált a csapdába. El kell innen mennem, de gyorsan, Szólok neki, hogy várjon egy pillanatot, de meglepetésemre megállít. Az, hogy látom amint a kíváncsi női szakasz arcáról lefagy a mosoly, minden pénzt megér. Korábban keljen fel az aki ki akar babrálni Annával.

(Anna szemszöge)

Egy pillanatra megrökönyödök amikor Kellan telefonjába egy női hang szól bele, de amint befejezi a mondatot megnyugszom.

- Halló itt Molly Jobson. Kivel besélek? - hallva az édes kis hangját mosolyogni kezdek.

- Szia Molly. Engem Annának hívnak és Kellan-nel szeretnék beszélni.

- Kellan báci ninc itt. Kinn van az udvajon apával.

- Szólnál neki, hogy szeretnék vele beszélni – kérdezem azonnal.

- Nem jehet. Nekem ne szabad kimenni az udvajja – mondja úgy mintha ezt nekem is tudni kéne.

- Miért nem?

- Mejt még cak néd éves vadok. – Hoppá, ez így kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam.

- És van ott valaki aki tudna neki szólni? Az anyukád, vagy a nagymamád?

- Nem, senki. Cak én.

- És hol találtad Kellan bácsi telefonját? – kérdezem kíváncsian. Határozottan élvezem a társalgást a kis hölgyeménnyel.

- A szobába volt. A sekrénen – feleli lehalkítva a hangját.

- Molly, hogy érted fel a szekrényt? – mire ha lehet még halkabban folytatja.

- Odatoltam a séket. És felmástam rá – meghűl a vér bennem, vakmerő a kiscsaj.

- És nem féltél, hogy leesel?

- Deee…

- Akkor miért másztál fel?

- Hát mej csöjgött a telefon. – végülis ez logikus.

Jó pár perce beszélgetünk, megtudom, hogy melyik a kedvenc meséje, a kedvenc színe, hogy ő bár nagylány és amikor egy kisfiú hangja csendül fel mellette az is kiderül, hogy van egy bátyja. Aki szerintem semmiben se marad el a húgától. Most éppen azon próbálkozik, hogy elszedje tőle a telefont, mert éktelen sivalkodás kezdődik. A távolból mintha felnőttek hangja szólna mire csend lesz. Túlságosan is.

- Molly? Itt vagy kicsim?

- Iden. – feleli azonnal és kioktat. – De nem vadok kici. Én máj nadlán vadok.

- Oké. Mi történt az előbb? – kérdezek rá.

- Pete el akajta venni a telefont, de nem adtam oda neki.

- És most mit csinál Pete?

- Elment anához ájulkodni. Mindig ezt cinálja. – Imádnivaló az a csöppség.         

- Ana néni – szólal meg kis idő múlva – te tuds énekelni?

Most erre mit válaszoljak, mégse hazudhatok egy négyévesnek, bár sejtem mi lesz a következő kérdése.

- Igen, egy kicsit tudok.

- Akkoj énekejs nekem valamit? – ahogy sejtettem. Végülis miért ne, hátha addig előkerül egy felnőtt.

- Jó és mit szeretnél? – kérdezem.

- Hát vajami kajáconosat… - jön a magától értetődő válasz. Ajjaj, milyen karácsonyi dalokat ismerek én? A White Christmas az első ami eszembe jut, Rob dúdolta a fülembe még Londonban. Szemlátomást elnyeri a tetszését, mert utána közli velem, hogy nagyon szépen énekelek. Mind a négy évének teljes komolyságával. Viszont valószínűleg újra megjelenik a testvére, mert újra egy kisfiú hangja szűrődik a fülembe. Molly éppen azt ecseteli neki, hogy én Ana néni vagyok, és énekeltem neki. Persze Pete megint próbálkozik a telefon megszerzésével, de újabb dohhártya-repesztő sikítozás a válasz. El is tartom a fülemtől a telefont, kisvártatva megint abbamarad a dolog, majd mintha felnőtt női hangok hallatszanánk. A kérdés, hogy kivel beszélget biztosan és azt is tudakolják, hogy kié a telefon.

Várom, hogy valaki elkérje tőle, de nem történik semmi. Illetve ez így nem igaz.

Mert valahogy megváltozott a háttérzaj, halk suttogás és motozás szűrődik.

- Molly? – kérdezem, készen arra, hogy ha elment megszakítom a vonalat és próbálkozom később.

- Iden, itt vadok. Ana néni neked mijen sínű a hajad?

- Szőke – válaszolok ösztönösen.

- És a semed? – Gyanús ez nekem.

- Zöld – felelek azért. A háttérben megint suttogás. Valaki van ott.

- És most hol vad? – kérdez újra.

- A nagymamámnál.

- Az messe van? – Többen vannak.

- Nagyon messze.

- Messebb mint a nad víz? – Nagy víz? Biztos az óceánra gondol.

- Igen sokkal messzebb.

- És hod mentél oda? – Ki a fene lehet ilyen kíváncsi odaát?

- Repülővel – válaszolok.

- És… - de ezt már nem tudja befejezni, mert meghallok egy férfihangot, nem tűnik jókedvűnek, távolinak tűnik, de egy pillanat múlva már felismerem. Kellan.

Persze azonnal próbálkozik azzal, hogy kicsalja tőle a telefont, de hiába.

- NEM. – feleli a kérésére azonnal. Ígérhet neki bármit ő és még legalább egy férfihang nem áll kötélnek. Én viszont szeretnék már vele beszélni így beszállok a könyörgésbe.

- Molly, add oda Kellan bácsinak a telefont légy szíves.

- NEM.

- Molly, kérlek szépen, tudod amikor te kérted én énekeltem neked.

- NEM. – Ez a csöppség makacsabb, mint Gina annak idején.

- Molly, kérlek, Kellan bácsi vesz neked valamit, ha odaadod neki. – Már hallom is ahogy ígér neki egy új babát.

- NEM. Nem kejj új baba.

- Akkor mit szeretnél? – kérdezem, hátha közelebb jutunk a megoldáshoz.

- Énekejél nekem méd. – Hoppá.

- Jó, de megígéred, hogy utána azonnal odaadod Kellan bácsinak a telefonját? – próbálom bebiztosítani magam.

- Iden.

- És mit szeretnél hallani? Mit énekeljek neked?

- Az ojoslánkilájt. – Na ezt a mondatot még egyszer el kell vele ismételtetnem, mert elsőre nem értem meg. Persze gondolhattam volna, mondta, hogy az Oroszlánkirály a kedvence. Eszembe jut valami. Előkapom a laptopom, miközben írok a fülem és a vállam közé szorítom a telefont úgy nyugtatom meg, hogy mindjárt. Szerencsére megtalálom amit kerestem, sőt a karaoke változatát is, közelebb ülök a géphez és feljebb tekerem a hangerőt.

- Jól van Molly, akkor én énekelek, te pedig utána visszaadod a telefont. Oké?

- Oké – mondja azonnal, a kuncogásból ítélve bólintott is. Aztán elindítom a zenét és belekezdek.

- There’s a caim surrender, to the rush of day. When the heat of the rolling world, can be turned away…

A dal jó hosszú, majdnem négy percig tart, de alig fejezem be már hallom is, hogy Kellan kéri a tulajdonát.

- Cica, szia, egy pillanat… - gondolom, hogy mit akar ezért közbevágok.

- Kellan várj egy kicsit, ne vedd le a kihangosítást. – Hallom, hogy többen is felhördülnek ezért folytatom. – Boldog karácsonyt mindenkinek!

A háttérből szintén ezt kiabálja számtalan női és férfihang.

A francba, az egész család ott volt?

114. Karácsony…

Sziasztok!

Ez kicsit eseménytelen, de mégis a cselekmény folyamatossága miatt kihagyhatatlan. Remélem annak, hogy a dolgok nem a várakozásnak megfelelően alakulnak azért örültök.

Dicta

(Anna szemszöge)

Fáradt vagyok, mégis úgy döntöttem amikor éjfél előtt leszállt a repülő Ferihegyen, hogy nem fekszem le itt a fővárosban, hanem azonnal kocsiba ülök és megyek Keszthelyre. Ha minden jól megy három, legkésőbb fél négy körül már otthon bújhatok ágyba. Úgyhogy felszedtem a lakásomban még pár dolgot majd irány az M7-es. Azon morfondírozom, hogy vajon mikor szólal meg a telefonom. A két fotóst Londonban rögtön kiszúrtam amint Rob telefonálni kezdett, csak nem volt szívem azonnal szembesíteni az előre látható gondokkal. Egy kicsit hagytam lelkendezni, de lévén perceken belül be kellett szállnom muszáj volt közölnöm vele az ottlétüket. Eddig próbáltunk diszkréten viselkedni a nyilvánosság előtt, úgyhogy gondolom örültek az elkapott pillanatoknak. Ha minden úgy lenne, mint fél éve, még örültem is volna ennek az „ingyen” reklámnak. De a dolgok megváltoztak. És ha Kellan ezt félreérti akkor kitekerem Rob nyakát. Amikor megemlítettem neki a párjaink nevét ő is elkomorult, hát még mikor közöltem, hogy a magyarázkodás rá marad. Egyrészt ez az ő hibája, másrészt én utazom. Ígéretet tett, hogy amint hazaért azonnal beszél mindkettőjükkel.

De ennek már lassan négy órája és azóta semmi. Felhívni nem akarom, mert már Angliában is elég későn van, gondolom lepihent. Én viszont itt aggodalmaskodom. Mi van, ha Kellan megharagszik? Nem akarom elveszíteni, olyan nehezen sikerült rájönnöm, hogy szeretem ilyen kis ostobaságon, mint egy szájra adott puszi nem bukhatok el.

Éppen elkerülöm a fehérvári lehajtót amikor a telefonom végre megcsörren, felismerve a csengőhangot azonnal megnyomom a gombot.

- Szia – szólok bele kissé félve.

(Rob szemszöge)

A motorom szerencsére teljes felszerelésével együtt ott vár ahol hagytam. A két paparazzi persze követ, de nem törődök velük, újabb borravalót nyomok a parkolóőr kezébe és hazaindulok. Otthon azonnal a szobámat célzom meg, a gitárom érintetlenül vár az ágyamon, de Lizzy már közeledik a folyosón.

- Ne most – csukom be az ajtót az orra előtt, még éppen elkapom a meglepett pillantását, de békén hagy. Először Kris-t tárcsázom, mintha ezer éve nem hallottam volna a hangját.

- Szia Kicsim – szólalok meg amikor felveszi. – Mit csinálsz?

- Csomagolok. – feleli és a hangsúlyából érzem, hogy valószínűleg az ajándékokat és nem a bőröndjét, mert ez előbbi nem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé. – És te?

- Most jöttem haza a reptérről… - erről persze beugrik neki, hogy akkor Anna most távozhatott. Elejétől el kell mesélnem neki mindent attól kezdve, hogy mit szól a meglepetéseinkhez egészen addig, hogy mit ajándékozott nekem. Nagyokat nevet rajtam amit nem mindig értékelek, de viszonzásul közlöm vele, hogy láttam azt, amit ő kap tőle, de persze nem árulom el mi az. Már csak azért se tehetem, mert Anna megfenyegetett, hogy a bosszúja szörnyű lesz, ha elszólom magam. Legalább negyedóráig beszélgetünk amikor közli, hogy Jules kiabál valamiért mennie kell, így nincs mese színt kell vallanom. Szerencsére csak nevet rajtam és nem érti félre a dolgot, sőt közli, hogy ez még jó is lehet, mert a sajtó remélhetőleg így leszáll rólunk és talán karácsony másnapján sikerül észrevétlen ideutaznia. Miután emlékeztetem rá, hogy mennyire szeretem, és hogy holnap is hívom elbúcsúzunk.

Kimegyek a teraszra elszívok egy cigit és miután erőt gyűjtöttem újra tárcsázok. Kellan a második csörgésre felkapja, elég nagy hangzavar van körülötte, szól, hogy várjak egy pillanatot, hallom, hogy mondanak neki egy összeget amit kifizet, majd hirtelen utcazaj üti meg a fülemet.

- Na mondjad Rob, miért hívtál? – kérdezi.

- Mit csinálsz? – próbálom húzni az időt.

- Ajándékot vettem Annának. Te a franc se gondolta, hogy egy fehérneműboltban ennyi minden van.

- Fehérneműt vettél neki? – kérdezek rá és hangosan felröhögök, aztán leesik mit mondott neki az eladó – 1500 dollárért? Te normális vagy? Mit vettél neki melltartót hernyóselyemből arany csatokkal?

- Hülye. – jön az azonnali válasz. – Tudod te micsoda csini dolgokat lehet ott kapni, igaz az ára elég borsos, de ha elképzelem rajta… a fenébe. Na ezt felejtsd el. Miért hívtál?

Ajaj, hogy kezdjek neki. Szerencsére mire megszólalnék közbevág így nyerek pár percet. Válaszolok a kérdéseire, de aztán nincs mese. Bevallom mit tettem, miért és hogy gyakorlatilag csak egy félresiklott mozdulat volt, de tuti, hogy pár újság lehozza. Elnézést kérek tőle, a reakciója azonnali és meglep. Nem pont erre számítottam. Még vagy öt percig beszélgetünk mielőtt elbúcsúznánk egymástól.

Miután eleget tettem annak amit Annának ígértem kinyitom a szobám ajtaját, és elkiáltom magam.

- Lizzy, bejöhetsz. - Nem telik bele tíz másodperc és már ott áll előttem és az arcán ugyanazt az izgalmat látom, mint amit én is érzek. -  Kipróbáljuk?

(Kellan szemszöge)

A lakásba belépve meglepő kép fogad. Mindenütt dobozok, bőröndök, táskák. Először azt hiszem eltévesztettem a házszámot, de mivel Kola rohan felém a kertből kis hijján felborítva meggyőződök róla, hogy jó helyen járok. A zsivajra amit a kutyámmal okozunk pillanatokon belül előbukkan Zack.

- Szia Kellan – nyújtja a kezét a lakótársam. – Végezni akartunk mire hazaérsz, de Sandy-nek annyi cucca van, hogy eszméletlen.

A nevének említésére ő is előbukkan és azonnal tiltakozik, hogy ha útban van, akkor ki se csomagol, de látom az arcán, hogy egy pillanatig se gondolja komolyan.

- Nem gond, én holnap este úgyis megyek tovább Iowa-ba – közlöm velük, miközben behordom a cuccomat. Zack azonnal kiszúrja a deszkám és csodálkozva kérdezi, hogy Baton Rouge-ba mióta van hó. Nevetve világosítom fel, hogy az ott az ajándékom, mire persze érdekli, hogy kitől kaptam. Mindketten nagyot néznek amikor megnevezem az ajándékozót, nem is engednek el amíg mindent el nem mesélek Annáról. Szemlátomást örülnek annak, hogy egy párt alkotunk, mert lévén lassan két hónapja nem tartózkodtunk egyszerre itthon ez a fejlemény újdonság nekik. Ugyanúgy ahogy nekem is, hogy ők is jönnek Ausztriába Luca meghívására. Segítek nekik elpakolni a nagyobb dolgokat, csak bámulok mennyi változás történt a szobájukban. Aztán leesik, hogy mivel ugye innentől csak mi lakunk itt és két szoba ürült meg egy nekem is jut pluszba. Egyelőre mondjuk nincs vele tervem, majd ha Anna is itt lesz közösen kitalálunk valamit. Ismerve mennyi cuccal utazik folyton szekrényekre biztosan szüksége lesz. Igaz neki van egy háza, illetve egy fél háza…

Vacsora közben jól elbeszélgetünk, de mivel az éjjel alig pihentem valamit hamar aludni megyek.

Reggel korán ébredek, elviszem futni Kola-t, lelkiismeret furdalásom van, amiért ilyen keveset vagyok vele, amit szerintem ő is tud. Miután majd egy órát játszok vele gyors zuhany és irány megvenni a hiányzó dolgokat. Még tegnap este utánanéztem a vadonatúj ajándék laptopomon, hogy LA-ben hol van annak a cégnek üzlete amelyiknek a fehérneműjeit Ash ajánlotta. Hozzám a Westwood Boulevard van a legközelebb, így azt veszem célba. A kínálat nem semmi, és elégedetten tapasztalom, hogy a boltban rajtam kívül még számos férfivásárló van. Csak bámulok, kicsit elveszettnek érzem magam, ez valószínűleg látszik is, mert egy iszonyat hosszú lábú csaj, aki mint kiderül itt eladó a segítségemre siet. Felettébb csábító pillantásokkal bombáz, az se nagyon zavarja, hogy közlöm, hogy a barátnőm számára keresek fehérneműt. Szerencsére a mérteket ismerem, és mivel párszor láttam már Annát fehérneműben a stílusát is meg tudom határozni. Egy csomó minden van már nálam amikor felfedezek egy polcot. Azonnal megkérem, hogy menjünk közelebb. A választék itt még jobban lenyűgöz sikerül is alaposan felpakolnom. A csaj áradozik, hogy milyen nagylelkű vagyok, de nem veszek róla tudomást. Az én fejemben csak az jár, hogy milyen lesz amikor megszabadíthatom a szerelmemet ezektől a daraboktól. Éppen fizetni készülök amikor megszólal a telefonom, meglepetésemre a haverom keres. Elszólom magam hol vagyok mire kiröhög, pedig neki se ártana betévednie egy ilyen üzletbe. Aztán eszembe jut, hogy Anna valószínűleg már elutazott tőlem tehát akkor már megkapta.

- Rob, odaadtad az ajándékom? – úgy kell kihúznom belőle minden szót, de szerencsére megnyugtat, hogy tetszett neki. Oké, egy megvan. Aztán viszont elmeséli, hogy a holnapi, de lehet, hogy már a ma esti lapokban valószínűleg lesz pár kép ami nem fog tetszeni.

- Véletlen volt, de tényleg. Csak annyira örültem, ő meg elfordította a fejét, mire pont a száját értem el. Figyelj Kellan nem direkt csináltam, nem volt semmi jelentősége, de Anna felszólított, hogy hívjalak fel benneteket.

Haláli, ahogy mentegetőzik, ki is nevetem azonnal, mire meglepetten kérdez rá, hogy ez engem nem zavar. Megnyugtatom, hogy nem, de ha ennél tovább merészkedik akkor valószínűleg haragudni fogok. Megtudom tőle, hogy mikor szállt fel a gép, így kiszámolom, hogy kb. mennyi idő múlva hívhatom fel. Sajnos mivel amikor hazaérek apa éppen nálam van kicsit kések. Mikor elmegy azonnal bevonulok a szobámba és tárcsázok. Gyorsan felveszi, aminek örülök, mert aggódtam, hogy esetleg már alszik. A hangja örömmel tölt el, olyan jó hallani.

- Szia Cica, - üdvözlöm én is. – Már megint rosszalkodtál…

Csak ugratom, meg se várom, hogy megszólaljon azonnal elmesélem, hogy beszéltem Rob-bal.

- Igazság szerint csak az zavar, hogy én nem lehettem ott amikor odaadta az ajándékomat – sóhajtok fel, mert éppen azt mondja, hogy mennyire tetszik neki a bross.

- Azt én is bánom – nevet fel – de már csak négy nap…

- De milyen hosszú lesz az a négy nap – fűzöm hozzá. – Tényleg miért nem alszol, és mi ez a háttérzaj?

- Hááát, én éppen megyek haza. – Gyanús ez nekem.

- Még csak most mész a repülőtérről? – kérdezek rá.

- Neeem, anyáékhoz. – Gondolkodom. Mit is mondott? Hány kilométerre laknak a szülei? Aztán beugrik.

- Anna, hány óra van?

- Nálad? – Már megint tereli a szót.

- Nem, nálad.

- Fél kettő.

- És mikor érsz haza?

- Úgy másfél óra múlva…

A jó életbe.  

- Cica, mi a fenének autózol éjnek évadján? Nem lett volna jobb reggel?

A magyarázata annyira logikus, de mégis. Igazán vigyázhatna magára jobban is. Beszélgetünk, addig is biztos lehetek benne, hogy nem alszik el útközben. Aztán egyszer csak közli, hogy most kanyarodott be az utcájukba, le kell raknia, és este ha megvolt a vacsora hívni fog. Megnyugodva bontom a vonalat, egészen addig amíg meg nem látom, hogy a kijelző azt mutatja, hogy 1 óra 5 percig tartott a hívásom. Méghogy másfél óra, már megint túl gyorsan hajtott…

(Anna szemszöge)

Úgy érzem mintha átaludtam volna az egész napot, kicsit meg is ijedek amikor azt látom a telefonomon, hogy fél kilenc van. Aztán amikor kiugrok az ágyból és elhúzom a függönyt a havon megcsillan a napfény úgyhogy megnyugszom. Lentről halk zaj szűrődik fel, ami határozottan beszélgetésnek tűnik. A családtagjaim az asztal körül ücsörögnek, Gina rögtön a nyakamba ugrik, apa is megölel, anyához meg én hajolok le. El kell mesélnem nekik mi történt Londonban, de amikor kiejtem az ajándék szót a húgom már indul is az emelet felé. Megvárom amíg eljut félútig, akkor megszólalok.

- Gina hova mész? – a válasz azonnal jön.

- Az ajándékomért… - de már nyitja is a szobám ajtaját. Én kisétálok az előtérbe, behozom az utazótáskám és lerakom a székre majd anyáék legnagyobb örömére az ujjaimon visszaszámolok.

- Öt… négy… három… kettő… egy…

- Mia sorella, dove il mio regalo? – amikor az előttem lévő táskára mutatok már nyúlna, de megállítom. Szántszándékkal először a szüleinknek adom oda amit Rob küldött nekik, aztán amit huginak, és csak utoljára veszem elő azt amit Taylor. Persze azt nyitja fel először, és csak úgy ragyog, amikor meglátja mit rejt a dobozt. A srác biztosra ment, hugi egy nagyon szép nyakláncot kapott, karkötővel együtt. Persze miután kigyönyörködte magát látni akarja az enyémeket is, és látom rajta, hogy egy-két darab elnyeri a tetszését.

Reggeli után gyorsan rendet rakok, segítek becsomagolni anyáéknak, majd elindulunk. A karácsony évek óta egy sémára zajlik, 24-én délre megyünk nagyanyóékhoz, hogy segítsünk az előkészületekben.  Délután megérkeznek Iván bátyóék, lévén Laura néni szülei már nem élnek, testvérei pedig nincsenek ők egészen az újévig Magyarországon maradnak. Dani bácsiék a mai estét Grazban töltik a nagyszülőkkel, csak holnap ebédre csatlakoznak hozzánk. Aztán mi négyen karácsony másnapjának reggelén szoktunk útra kelni, hogy az ebédet már Nonná-nál költsük el az olasz rokonság körében.

Miután nagy nehézségek árán sokadszori nekifutásra sikerül elindulnunk, mert hol anya, hol Gina felejt valamit a lakásban, a végén meg a kutya marad ki a létszámellenőrzésből, pedig most pár napig a nagyszüleim vigyáznak majd rá. Nagyanyó örömmel üdvözöl bennünket, a lépcső előtt állok meg, anya cselesen elvonja Gina figyelmét, hogy még csak véletlenül se akarjon a garázs közelébe menni. Miután mindannyian lepakoltunk kezdődik a készülődés. Anya a kanapéról irányítja a fa díszítésével megbízott húgomat, de már azon is harc folyik, hogy idén milyen színű gömbök kerüljenek fel. A fenyő behozatala nagyapó és Davide feladata, utóbbi olaszul szentségel, mint mindig amikor meglátja a két és fél méteres mostrumot. Szerencsére a rokonaink korábban érkeznek így az ikrek is beszállnak a bolondériába. Mi hárman a vacsorával vagyunk elfoglalva, illetve annak befejezésével, mert nagyanyó szerintem hajnalok hajnalán kelt, és alig hagyott nekünk pár apróságot. Laura néni-re marad a hal panírozása, rám a köretek, nagyanyó pedig már készen van a hagyományos halászlé-töltött káposzta-pulykasült hármassal. Desszertnek ő bejglit sütött, én készítettem el az aprósüteményeket és a mézeskalácsot, nagynéném pedig hozta magával az ó specialitását a Belga csokitortát.

Miután mindennel kész vagyunk, az asztal is megterítve valamennyien elmegyünk zuhanyozni, átöltözni. A vacsora pontban hétkor kezdődik, abban a pillanatban amikor az asztalra kerülnek a tálak. Ünnep ide vagy oda, nem foglalkozunk a formalitással, mindent egyszerre rakunk fel és mindenki azt eszik amihez éppen kedve van. Persze hála az állandó viccelődésnek, egymás ugratásának, annak, hogy minden évben legalább egy ember meg akar fulladni a szálkától, holott a befőzés után csak filézett darabok kerülnek a fazékba, majdnem fél kilenc van, mire felállunk. Amíg a többiek biztonságba helyezik anyát a kanapén, addig mi kipakolunk, nagyanyó hűtőbe teszi a maradékot, és bepakolom a mosogatógépet és végre kezdetét veszi az ajándékozás. Először szokás szerint mindenki megkapja az összes csomagját, majd miután letelepedtünk vele kibontogatjuk egyesével. Van itt minden, kesztyűtől a kenyérsütőig – ez utóbbit a nagyszüleim kapják – de a lényeg nem az értékben, hanem a szándékban van. Persze ez az este egy személy részére fokozottan érdekes.

Drága kishúgom arca kicsit elkomorodik miután minden papírt felszakított. Kivárja amíg a többiek is végeztek, de nem szól. Aztán megkönyörülünk rajta, én behozom a tortát, a srácok meg a földszinti szobába eldugott ajándékokat. Hatalmas mosoly önti el az arcát. Újabb bontogatás ölelkezés, gratulációk. A többiek talán nem, de mi anyával azért látjuk rajta a csalódottságot, hogy azt amire vágyott nem kapta meg. Összenézünk, majd mikor előkerül a pezsgősüveg, jön a megbeszélt jel. Nath már el is tűnt és felcsendül az a mondat amire egész este vártam.

- Gina, kicsim behoznád a nővéred kocsijából a táskámat. Kint felejtettem és benne van a gyógyszerem.

Még a szemeit is összehúzza, mintha valóban fájdalmai lennének. Hugi első szóra elindul, én meg megsimogatom anya hátát.

- Ezért a mondatért és arcért Oscar-t érdemelnél – mondom neki, de már megyek is kifelé nyomomban Apával és Kurt-tel.

Még szerencse, hogy ilyenkor faluhelyen nem nagyon járnak emberek az utcán, főleg nem szenteste, mert a húgom sikolyát hallva tuti ránk hívnák a rendőrséget. Ahogy arra számítottunk a meglepetés sikerült. Gina egyszerre sír és nevet, ölelget minket és gyönyörködik az autójában. A mondataiban keverednek a magyar és olasz szavak, az öröme határtalan.

- Az enyém… - néz ránk felváltva – biztos csak az enyém?

Apa sietve megnyugtatja, hogy igen, de szerintem csak akkor fogja fel igazán amikor meglátja a forgalmi engedélyt amiben a tulajdonos nevénél a Georgina Salti szerepel.

- Egy Audi? Egy vadonatúj Audi?

- Piccola mire számítottál – ölelem meg – mindegyikünknek az van, te se érdemelsz kevesebbet.

Rám néz, és nem hazudtolja meg magát.

- De neked egy TT-d van – közli célzatosan.

- Nézd már, még elégedetlenkedik is – ugratja Nath. – Davide, ha neki nem kell én szívesen elfogadom. Nekem jó lesz ez a kis aranyos is.

- Hé, veszed le a kezedet a kocsimról – tiltakozik rögtön.

Látni rajta, hogy szeretné kipróbálni, de felhívom a figyelmét rá, hogy odabenn is van valaki akinek illene megköszönnie. Erre a fejéhez kap, elrohan és mire beérünk már anyát ölelgeti és a többieknek újságolja azt amiről rajta kívül már mindenki tudott. Merthogy a kocsi már majd egy hete itt állt a nagyszüleim garázsába, mert ez tűnt az egyetlen olyan helynek ahol talán nem akad rá idő előtt. Apa már veszi is a kabátját, hogy elkísérje egy körre.

Miután elmennek megnézzük a felvételt, amit Nathan rögzített kamerára így mindenki láthatja azt a pillanatot amikor meglátta a kocsit. Én elnézést kérek és felmegyek az emeletre beüzemelem a laptopom majd felhívom távoli rokonaimat.

Inez nagyi veszi fel a telefont, Wyoming-ba még csak dél van, így éppen ebédelés közben érem őket. Sarah, mert a nagyszüleim (akárcsak én) meghívták őket az ünnepekre beüzemeli az ő gépét, így hamarosan láthatjuk is egymást. Megköszönik az ajándékokat, amelyeket előttem bontanak fel, én szintén, bár bevallom őszintén eléggé nehezemre esett eddig bontatlanul hagyni őket. Hosszan elbeszélgetünk, hiányoznak. Inez nagyi jóságos mosolya, Shane papa dörmögő nevetése, Brian hatalmas termete, a jóságos Mary pocakjában a babával, Sarah aki talán a legjobban ismer a világon és Colin is, mert a barátnőmhöz tartozik. Valószínűleg sokáig nem hagynánk abba, de csörög a telefonom, így elbúcsúzom.

Rob hív, boldog ünnepeket kíván mindannyiunknak, ők is családi körben ünnepelnek, így megkérem, hogy tolmácsolja a nevemben ugyanezt. Már türelmetlenül várja Kris holnapi érkezését, eldicsekszik, hogy mindenkinek tetszettek az ajándékai és közli, hogy eleget tett a kérésemnek beszélt mindkettőjükkel. Úgy tíz perc után köszönünk el egymástól, de nincs szándékomban sokáig „egyedül” maradni, mert azonnal próbálok kapcsolatba lépni Kellan-nel, először skype-on, de sikertelenül. Mivel a gép a másik oldalon jelez hibát a kapcsolatban jobb hijján felhívom. Örülök amikor felveszi, először lefutjuk a szokásos köröket, ki mit csinált az utolsó beszélgetésünk óta, aztán felteszem a kérdést.

- Kellan nem lenne egyszerűbb, ha látnánk is egymást? – mire felnevet, de olyan erőltetetnek tűnik. Mi baja van? Máris megunt? Már látni se akar? A magyarázatától viszont megnyugszom, a segítségére sietek és együtt percek alatt megoldjuk a problémát. Olyan jó látni a mosolygó arcát, az mondjuk nem sokat segít, hogy csupán egy feszes pólót visel. Annyira hiányzik az érintése, hogy hozzá bújhassak, amikor ezt szóban is tudatom vele az arca egy percre elkomorul, ami megrémít. Aztán viszont feltesz egy kérdést ami nemcsak megnyugtat, de a lehetőségtől minden idegszálam érte remeg. Válaszolok, és pár mondattal sikerül is feltüzelnünk egymást, már éppen eleget tennék a kérdésének, de a háta mögött mozgást látok. Először azt hiszem, csak káprázik a szemem, de megismétlődik, így jobban figyelek. Igen jól láttam. Van ott valaki… 

Viszonylag gyorsan megoldódik a rejtély, mi pedig újra egymásba felejtkezünk. Hallgatom ahogy beszél, elbűvöl. Idegtépő ez a távolság. Megőrjít, hogy nem érhetek hozzá, pedig a képernyőn át is hatással van rám. Kívánom. Nagyon. Már nem is tudom, hány nap telt el, hogy élvezhettem az ölelését. Jó, kicsit gonosz vagyok, jobban tettem volna ha nem teszem, mert utána még távolibbnak tűnik a 28.-a. De ki fogjuk bírni és utána egy darabig nincs is szándékomban elmozdulni mellőle, ha nem muszáj.

Persze semmi se tart örökké, nekünk is be kell fejezni a beszélgetést, amit bánok, de őszintén szólva álmos is vagyok. Előtte viszont még vár rám a pezsgő, a torta, az ünneplés.

(Kellan szemszöge)

Ma reggel repültem ide Iowa-ba a nagyszüleimhez. Mivel ők nem szeretnek utazni viszont a családhoz ragaszkodnak ez már évek óta így működik. Mindig élvezem a dolgot annak ellenére, hogy sokan vagyunk, az egész lakásban lépni se nagyon lehet, mert valamelyik kis unokatestvérünk tuti a lábunk alatt futkos. Anyának két fiatalabb testvére van ilyenkor ők is ideutaznak, igaz nekik jóval kisebb távot kell megtenniük. Igazándiból semmi dolgom nincs, csak lógunk a srácokkal a munka a lányokra, asszonyokra hárul. Éppen Brandon-nal beszélgetek messze elkerülve Tanner-t, (nem akarom, hogy elrontsa a kedvemet) amikor Martin az egyik unokatestvérem, aki van vagy tíz éves lefelé görbülő szájjal elém áll.

- Kellan én nem akartam elrontani. De tényleg. Csak meg akartam nézni milyen játékok vannak rajta, de aztán bejött az a nagy ördögfej és azóta semmi. Ne haragudj…

Fogalmam nincs miről beszél, de igencsak maga alatt van.

- Mit rontottál el? – kérdezek rá, de amikor kimondja, hogy a laptopomat meghűl bennem a vér. A rohadt életbe. Rohanok fel az emeletre, valóban az asztal tetején ott a gépem és rajta egy grafikus fej vigyorog és kb. tíz másodpercenként közli, hogy „Sorry, game over”. Próbálkozom mindennel, de semmi siker, nem mintha annyira értenék a számítógépekhez. Hogy fogom ezt megmagyarázni Annának? Többen is a segítségemre sietnek, illetve próbálnak, de senki se tudja megoldani. Az ördög vigyorog és csak szajkózza a mondókáját. Szerencsére legalább amikor összecsukom elhallgat. Megnyugtatom a kiskrapeket, hogy majd megjavíttatom, ne féljen nincs nagy baj, mert félő, hogy eltörik nála a mécses. Persze azért kicsit aggódom, főleg mikor végre megszólal a telefonom. Mikor meglátom ki a hívó azonnal felállok és nem törődve a többiek kíváncsi tekintetével felmegyek az emeletre.

- Szia Cica. Már vártam mikor hívsz. Megvolt a vacsora? – kérdezem mire felkacag.

- Igen sőt már az ajándékozáson is túl estünk. Te odaértél már? – megnyugtatom, hogy igen, de mi még az ebédig se jutottunk el. Beszélgetünk már pár perce, amikor ahogy vártam felteszi a kérdést, hogy nem akarnám inkább szemtől szembe folytatni.

- Dehogynem, de olyan messze vagy tőlem.

- A képernyő már nem is jó? – kíváncsiskodik tovább. Nincs mese el kell mondanom.

- De igen, csak van egy kis gond. – elmesélem mi történt és hogy sajnos másik gép nincs a házban lévén a többiek nem hoztak. Rákérdez, hogy mégis mit látok a monitoron. Amikor leírom neki mond valamit, de nem angolul, megismételni meg nem hajlandó. Viszont ahelyett, hogy mérges lenne közli velem, hogy üljek oda és egyszerre nyomjak le három billentyűt és mondjam el mit látok. Megteszem, legnagyobb meglepetésemre vigyorgó ördög eltűnik helyette számok és betűk hosszú sora jelenik meg. Felolvasom, mire megint közli mit csináljak. Újabb sorok, olvasás, utasítás… ez így megy pár percig, majd megjelenik a rendes ikonokkal teli háttér. Meglepetten bámulom, megcsináltuk.

- Te ehhez is értesz? – kérdezem, miközben már üzemelem be a skype-ot.

- Az egyetemen tanultam informatikát – feleli, de többet már nem törődöm ezzel, mert megjelenik előttem az arca. Egyszerűen gyönyörű, a kamera és a monitor nem tudja elrontani a belőle sugárzó érzékiséget. A haja kibontva, és a válla szabadon, nagyot nyelek, mert az jut eszembe, hogy lehet, hogy nincs rajta semmi? De aztán ahogy mozdul megcsillan a topjának díszítése.

- Hiányzol – mondja, a szemei közben csak úgy ragyognak felém. Nem bírok ki még négy napot!

- Cica, nem tudod hol bérelte Luca a gépet amikor Johannesburgba mentünk?

- Nem, miért?

- Mert talán nekem is kéne egy, és akkor egy napon belül nálad lehetnék.

- Bolond vagy – közli, pedig én komolyan gondolom. Nem kétlem a bankszámlám megsínylené a dolgot, de ő bármi pénzt megér. – Miért olyan sürgős?

Látom, hogy azért ez a lehetőség őt se hagyta hidegen, úgyhogy ecsetelni kezdem, hogy azért mert ha előbb érnék oda akkor határozottan lennének ötleteim arra mivel üssük el az időt.

- Tudod, van valami abban amit mondasz – feleli. – Ha jobban belegondolok ott van az egész ház Keszthelyen üresen. Rengeteg szoba, hatalmas ágyak…

Nagyot nyelek, amit mond az is felizgat, az pedig ahogy végigsimít a kezével a nyakán, egyre lejjebb, és közben ő is nyugtalanul fészkelődik a helyén. Hol előredől, hol hátra. A mocorgásától többet látok a testéből és ez nagy hatással van az enyémre. Már részletezném mit is tudnék tenni vele egy ágyon amikor a kezét a szájához emeli. Nem értem miért csitít, halkan beszélek. Mond valamit, de nem tudom leolvasni a szájáról, így csak megemelem a vállamat. Int, hogy várjak, egy pillanatra eltűnik a képernyőről majd újra visszaül és egy papírlapot emel fel. Csak egyetlen mondat áll rajta.

Van valaki a hátad mögött.

Azonnal megfordulok és Dave kíváncsi tekintetével találom szemközt magam. Ahogy számítottam rá az ajtó másik oldalán az ikertestvére is ott lapul indulok feléjük, de látva, hogy nem vagyok éppen jókedvemben azonnal menekülőre fogják a dolgot. Ezúttal becsukom az ajtót, előbb is gondolhattam volna rá. Visszaülök a géphez és újra csak rá figyelek.

- Csak az öcsém illetve az öcséim. Hol is tartottunk? – kérdezem.

- Azt hiszem – és közben próbál eltitkolni egy ásítást – ott tartottunk, hogy éppen meg akartál szabadítani a felsőmtől. Ha gondolod én is megtehetem… - olyan kacéran néz rám, mint még soha. De a szeme gyanúsan csillog. Játszik velem.

- Oké Cica, had lássam… - nem gondoltam komolyan, de számíthattam volna rá, hogy megteszi. Egy pillanat múlva már valóban egy melltartóban ül előttem.

- Ja és édes elfelejtettem szólni, hogy ez nem póló volt, hanem egy szoknya.

A vérnyomásom és egy testrészem határozottan emelkedni kezd amikor belegondolok.

- Akkor most nincs rajtad más, csak fehérnemű? – kérdezem, mire rám nevet.

- Nem, hogy gondolod. Cipő is van rajtam… - és hogy bizonyítsa az igazát meg is mutatja. De a figyelmemet nem a tűsarkú köti le, hanem a lába amiből így minden láthatok egy pillanatra.

- Anna – mordulok fel, és közben egyre jobban foglalkoztat a repülőbérlés ötlete. – Meg akarsz ölni?

- Nem, azt semmiképpen – mosolyog, de azzzal ahogy a szájába harap elárulja magát. – Csak gondoltam megmutatom mi vár itt rád. Biztos ami biztos, hogy legyen kedved ideutazni…

- Te egy bestia vagy. Kegyetlen. Gonosz. Csábító. Kívánatos. Őrült… - minden egyes szónál egyre jobban elsötétül a tekintete. – És én imádlak.

- Én is Kellan. – Szeretem ahogy kimondja a nevem, majd hirtelen felpattan és eltűnik. Hangokat hallok a háttérből. Majd csend. Aztán visszaül, de sajnos éppen látom, hogy újra magára húzza a ruháját. – Én becsuktam az ajtót, de sajnos nem zártam kulcsra. Szerencsére még időben odaértem.

- Ki volt az? – kíváncsiskodom.

- Nath vagy Kurt nem tudom. Hangjuk alapján képtelenség őket megkülönböztetni. De rossz hírem van. Mennem kell. Gina és Apa visszaértek az első útról, úgyhogy ideje felvágni a tortát és pezsgőzni egyet.

- Holnap? – érdeklődöm.

- Holnap remélem kicsit előbb idekerülök. De tudod másnap lehet, hogy csak telefonon fog menni, mert megyünk Nonnához.

- Jó, akkor holnap…

Miután nagy nehezen elbúcsúzunk én is a földszintre indulok. A család már nekilátott az ebédnek én is szedek magamnak. Az ikrek figyelik minden mozdulatom, de csak azért se szólalok meg. Majd ha ettem – gondolom én, de amikor Daniel odahajol Brithez és megszólal meggondolom magam.

- Jaj Cica, talán kéne bérelnem egy gépet, hogy repüljek hozzád.

- Igen Cica, repülök hozzád – kontráz rá Dave is. Ezért kinyírom őket. Képesek voltak az egész család előtt,,, Sietve lerakom az evőeszközöket és elindulok feléjük, de számíthattak erre, mert anya felé menekülnek. Na nem mintha ő visszatarthatna. De próbálkozik.

- Kellan, kisfiam. Legalább neked legyen több eszed. Mit műveltek már megint? – Nem tudok válaszolni, mert ők a gyorsabbak.

- Kellan-nek új barátnője van…

- Vele beszélgetett, mi meg éppen arra jártunk…

- De nyitva volt az ajtó…

- És nagyon odavan érte…

Sajnos miután ezek az információk napvilágra kerültek már nem az számít, hogy ők mit műveltek. Mindenki engem néz, ismerem őket menekülni nem lehet, így megadom magam a sorsnak.

- Igen van egy barátnőm. Gyönyörű, okos és odavagyok érte.

Azonnal záporoznak a kérdések, de minden választ megtagadok, fogom a tányéromat és felvonulok az emeletre. Ilyenkor utálom a családomat. Mindig mindent tudni akarnak de még annyi mindent ismeretlen előttem is. Egy órával ezelőtt még azt se tudtam, hogy Anna járt egyetemre. Oké azt igen, hogy van egy cége, nincsenek anyagi gondjai, több nyelven beszél… De mindezek nem érdekesek. Nem ezért szeretem…

(Rob szemszöge)

Tegnap este majdnem éjfél volt mire végül ágyba kerültünk. Engedékeny voltam, hagytam, hogy Lizzy is kipróbálja az ajándékomat. Anyáék élvezték, hogy együtt vagyunk, régen volt már ilyen. Reggel hagytak aludni ami rám is fért, idejére se emlékszem mikor keltem utoljára úgy, hogy utána nem kellett sehova se rohannom. Egyetlen dolog keserített csak el. Egyedül fekszem az ágyamban. Bámulom a plafont, az jut eszembe milyen jó lenne most legalább beszélni Kris-szel, de nem lehet, hiszem ott most éjjel van. Reggeli után nem tudok mit kezdeni magammal, anya látványosan kiutál a konyhából, Vicki be se enged a szobájukba, merthogy csomagolja sz ajándékokat. Lizzy nincs itthon, apa a tévét bámulja. Leülök mellé beszélgetünk pár szót, de megszólal a csengő.

- Haver, alig értél haza már a címlapokon szerepelsz – vigyorog rám Tom, miközben üdvözöljük egymást. Aztán amint belépett folytatja. – Nem lesz ebből gond?

Csak nehezen ugrik be, hogy mire céloz.

- Nem – intek neki, hogy kövessen. – Már beszéltem Kris-szel és Kellan-nel is. Minden oké.

- De mégis miért csókoltad meg? – ül le mellém.

- Mert örültem az ajándékomnak.

- Most mit kaptál? Egy Porsche-t? – döbbenten bámulok rá, bár Annától az se lenne meglepő. Amikor elárulom, sőt meg is mutatom neki, még a szava is eláll a csodálkozástól. Mit szólnak akkor a srácok…

A fél napot együtt töltjük, anya persze itt marasztalja ebédre, nem mintha sokat kéne győzködni. Megbeszéljük, hogy holnap este találkozunk a kedvenc bárunkba a srácokkal együtt, másnap jön Kris akkor csak vele akarok lenni.

Este nyolckor eszünk, az asztal szokás szerint roskadozik a kajától és én nem is tudok ellenállni egyetlen finomságnak se. Nem mintha megpróbálnék. Az ajándékok amiket vettünk elnyerik a családom tetszését aminek örülök. Igaz ez nem az én érdemem, sokkal inkább Annáé. Miután szétszéledünk fel is hívom. Azt mondja ők is nemrégen végeztek a vacsorával, és éppen most beszélt az ír rokonokkal.

- Odaadtad az ajándékaimat? – kérdezek rá.

- Szerinted távol tudtam volna tartani tőle Ginát? – válaszol kérdéssel. Ebben van valami.

- Tényleg ma volt itt Tom, címlapra kerültünk – tájékoztatom. – Utoljára még örülhettek a paparazzik. Jut eszembe, mielőtt visszamegyünk Amerikába beszélnünk kell Steph-pel.

- Rob, kérlek ezt ne most… Karácsony van. – tiltakozik. Végülis igaza van. Megkérem, hogy adja át üdvözletemet a családnak, és megegyezünk, hogy 27-én beszélünk majd. Miután lerakom eltűnődöm azon, milyen hálás lehetek valakinek ott fönn, hogy aznap éppen ő ült mellém a gépen. Volt pár jó hónapunk, és a továbbiakban is megoldjuk majd valahogy, mert inkább szegek szerződést, de Kris-ről nem mondok le.

113. Karácsony Londonban…

Sziasztok!
Minden eddiginél több pipával (48), és annyi megjegyzéssel amivel elégedett vagyok (10) örvendeztettetek meg. Köszönöm.
Nem tudom Rob ajándéka nem elcsépelt-e kicsit, jobb nem jutott eszembe, de szerintem amit Anna kap Kellan-től az...

Lylia a mailed-et megkaptam, de csak most fogom elolvasni, mert valahogy elkeveredett a többi között, elnézésedet kérem. Kesha a megzuhanást képletesen értettem, de imádom amikor ilyen jó hosszú komikat írsz!!!
Többen is írtátok, hogy elfogadnátok ilyen ajándékokat, én is. Mivel a szereplőim magyar viszonylathoz értve jól élnek, Anna meg elég jelentős anyagi háttért kapott (tőlem) gondoltam szabadon engedem a fantáziám. Örülök, hogy szeretitek a nyugis részeket, titkon számítottam erre főleg az után, hogy a karácsonyi hat különszámra is jól reagáltatok. De azért megígérhetem okozok még bonyodalmakat. És most tessék olvasni, ez a fejezet kicsit hosszúra sikeredett. Remélem nem baj?
Dicta

(Anna szemszöge)

Miután elbúcsúztunk azonnal veszem a kabátomat, a táskámat és indulok a reptérre. Szerencsére hála a korai órának nincs nagy forgalom, így sikerül behoznom a hátrányomat. Mivel csak kézi poggyászom van a beszállást is gyorsan elintézem, a reptéren rengetegen vannak, gondolom a közelgő ünnepek miatt, a gép is zsúfolásig megtelik. Igyekszem legyűrni felszálláskor a lezuhanástól való félelmemet és próbálok aludni kicsit. Sajnos mire összejönne már hallom is a kapitány hangját, hogy hamarosan leszállunk. Hát ennyit a pihenésről. A Heathrow-n elképzelhetetlen tömeg hömpölyög, utálom a tülekedést de annak örülök, hogy így legalább egy fotós se szúr ki.

Először fogok egy taxit, - majdnem kilenc óra van - és a belvárosba, azon belül is a Harrods-ba vitetem magam. A lányok esetében a már bevált ajándékot választom, Clare részére egy Swarowski tálat, láttam, hogy kedveli a tárgyaikat. Richard kicsit elgondolkoztatott, alig ismerem, így biztosra megyek. Aktatáska, tollkészlet. Ahogy sétálgatok eszembe jutnak Rob szavai, így még egy boltot útba ejtek. Miután végeztem elmegyek az ő ajándékáért, amivel elég nehezen boldogulok, de szerencsére a taxis türelmes, amit igyekszem nagy mosollyal és borravalóval meghálálni.

A házukhoz érve az édesanyja nagy öleléssel üdvözöl, már egy hete megbeszéltük, hogy ma érkezem. Megnyugtatott, hogy a héten már nem dolgozik, így itthon lesz egész nap. Éppen sütés közben toppanok be, azonnal félbehagyja, a fiának szánt csomagon elcsodálkozik, és persze segít felcipekednem a vendégszobába. Figyelmeztet a gyerekei viszonyára az ajándékokkal kapcsolatban, így egy gyors ebéd után először becsomagolok mindent. Aztán csatlakozom hozzá, és mivel nem akarom fenntartani inkább megkérdem mit segíthetek. A kérdéseket persze nem úszom meg, érdekli, hogy most mi van velem, hogy vannak a szüleim, és rákérdez, hogy akkor mi is történt a nyáron. Próbálom finoman vázolni a dolgokat, de persze kiszúrja.

- Te most nem mondasz igazat. Illetve nem azt mondom, hogy hazudsz, csak próbálod szépíteni a történteket. – Gyanakodva nézek rá, mire elneveti magát. – Három gyerekem van, ismerem már az ilyen fortélyokat.

- Jó, igazság szerint annyiban volt szerepetek az összeveszésünkben Kellan-nel, hogy meghallotta amikor beszéltem veled és Jules-szal. De ez nem a ti hibátok. Mind a ketten túlságosan akaratosak voltunk és ezért alakult így, de már nincs jelentősége.

- Most már minden rendben? – kérdezi, mire csak bólintok. – Jó, tényleg azt kívánom, hogy boldogok legyetek. De azért hiányozni fog a nyugalom.

- Óh, abban lehet, hogy tudok segíteni – persze azonnal felkapja a fejét. Végighallgatja amit mondok, néha közbevág majd elgondolkozva néz rám.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Rizikós. Beszéltél már róla Rob-bal?

- Nem. Úgy gondoltam majd amíg Ausztriában pihenünk. Mind a négyünket érint, illetve többeket is, és addig nem akarok belefogni semmibe.

- Jó, szerintem nem is kéne. Valahogy csak kibírják ezt a két évet – mondja, de látom az arcán, hogy aggódik értük. Igen, miután mindenki megtudja, hogy együtt vagyok Kellan-nel, muszáj lesz cselekednem, mert nem akarom, hogy a Summit még jobban megnehezítse az életüket.

Az egész délután sütéssel-főzéssel telik, így amikor Richard hazaér könyékig lisztesen talál ránk a konyhában. Persze a vacsorát azért összehozzuk amire már a lányok is betoppannak, és ma kivételesen itthon is alszanak. Jókat beszélgetünk, Lizzy és Andy jön velünk Zell am See-be, így van témánk. Vicki Sarah iránt érdeklődik, bár most is tartják a kapcsolatot, két-háromhetente beszélnek telefonon. Elég későn kerülünk ágyba, igaz alig ér a fejem a párnához már alszom.

Reggel arra ébredek, hogy valami csiklandozza az orromat. Próbálom elhessegetni, de újra és újra visszatér az érzés. Egy idő után már mintha halk kuncogást is felfedeznék, így nincs mese ki kell nyitnom a szemem. Kezdetnek csak az egyiket, azt is csak résnyire.

Az arcomtól vagy tíz centire egy mikulássapka alól egy felettébb borostás arcból két huncut szem mered rám.

- Ho-ho-ho-ho… Jó reggelt – szólal meg – Kérem az ajándékomat.

Nemigen értékelem a jókedvét.

- Még korán van Rob, hagyj aludni… - morgok vele és a biztonság kedvéért a fejemre húzom a takarót. De persze nem nyugszik, próbál befurakodni alá és úgy nyafog, mint egy ötéves kisgyerek. Tüntetőleg hátat fordítok neki, ami mint kiderül nem volt jó ötlet, mert ez által az ágy majd fele szabadon marad, egy pillanat múlva már érzem is, hogy végigterült rajta. És ez még nem elég, mert ha szépen csendben feküdne semmi bajom nem lenne vele, de nem… Valami ostoba karácsonyi dalocskát dúdolgat. Egy darabig tűrök, de aztán elunom. Gyors mozdulattal fordulok meg, egy szempillantás alatt rádobom a takarót, ráülök a mellkasára és egy kispárnával és szóban is kifejezem a véleményemet. Persze azonnal tiltakozik, és siránkozik, hogy ne bántsam, de késő bánat. Előbb kellett volna erre gondolni hapsikám.

Korai veszekedésünk persze nem kerüli el a többiek figyelmét, még alig egy perce püfölöm amikor kivágódik az ajtó és mind a négyen betódulnak a szobába. Azonnal jönnek a kérdések, de szerencsére Clare és Richard nekem ad igazat. Először a lányok is, de aztán meghallják a bűvös szót, és onnantól nincs visszaút. Vállvetve küzdenek egy azon célért. És nyernek.

Gondolják ők, én meg nem fedem fel, hogy az édesanyjuk elárulta, hogy számítani kell valami ilyesmire ezért az ajándékok egy része el lett rejtve.

(Rob szemszöge)

Az út New York-ig eseménytelenül telt, ott igyekeztem feltűnés nélkül átmenni a másik terminálba, és elvegyülni a tömegbe. Nem sikerült tökéletesen, mert pár autogram-kérő megtalált, de a fotósok szerencsére nem. Egész úton aludtam, így mikor leszállunk itt Londonban tökéletesen kipihentnek érzem magam. Taxival hazajövök, még kinyitnom se sikerül az ajtót anya már ott áll előttem. Nagy öleléssel üdvözöl és pillanatokon belül apa és a lányok is előkerülnek. Arra számítottam, hogy hamarosan Anna is kidugja az orrát, de nem. Én viszont látni akarom az ajándékomat. Arra hivatkozva, hogy felviszem a táskámat felmegyek az emeletre és beosonok a vendégszobába. Ahogy gondoltam még alszik. Egy darabig vacillálok, mert tudom, hogy morcos ébredés után, de akkor is. Nem igazság, hogy én semmit se kaptam Baton Rouge-ba. Ő tehet az egészről. Mert akkor most tuti nem zavarnám. Közelebb lépek, de semmi mozgolódás. Nézelődöm mivel tudnám ébredésre bírni, aztán leesik. Letépek egy levelet az egyik virágról és azzal piszkálom. Na, mi lesz már?! Legalább egy percig csinálom mire halvány jeleit látom annak, hogy talán–talán… Olyan furcsa grimaszokat vág, hogy nem tudom megállni, nevetnem kell. És végre kinyitja a szemét. De csak egy pillanatra, azt látom, hogy felismert, sőt mivel a nevemen nevez biztos is vagyok benne. Csak éppen esze ágában sincs felkelni, de már nem bírom tovább. Hé, itt térdepelek az ágya előtt, lehetne egy kicsit kedvesebb…

- Na, Anna, ha odaadod utána már itt se vagyok. De egyébként is, már majdnem nyolc óra, és már mindenki felkelt, légyszííí…

Erre hátat fordít. Francba. Oké, te akartad. Melléfekszem és a fejem alá rakom a kezeimet.

- I’m dreaming of a white Cristmas…

Semmi reakció.

- Just like the ones I used to know…

Mintha mocorogna.

- Where the treetops glisten and children listen…

Jó úton haladok, felemelte a takarót.

- To hear sleigh bells…- felkelt, de még hogyan. A fene se érti, hogy lehet ilyen gyors. A következő amit látok, az az, hogy a mellkasomon ül, a térdei a két oldalamon, ezzel nincs gond, de a párnával a kezében és az arckifejezésével már igen.

- Már ezerszer megmondtam, hogy soha – puff – semmilyen indokkal – puff – ne ébressz fel. Igaz? - puff. – De te nem tanulsz a szép szóból – puff. - Most aztán megkapod a magadét – puff.

Alig bírok védekezni, lelökni meg mégse akarom. Inkább szóban tiltakozom és közben a karjaimat a fejem elé tartva próbálok védekezni.

- Anna, ne már, hagyd abba.

- Ez volt az utolsó alkalom Pattinson - puff – egy életre megtanulod a leckét - puff.

- Jaj, au, majdnem kiverted a szememet. És az orrom is fel fog dagadni. – erre megint rám sóz egyet. – Oké, oké megígérem, hogy nem csinálom többet. Héé – tiltakozom most már hangosan, mert megint felemeli a párnát.

Szerencsére a segélykiáltásaim eljutottak a család füléhez. Mind a négyen jönnek, hogy megmentsenek. Mondjuk szó se róla elég érdekes arcot vágnak amit nem értek.

- Ti meg mit műveltek? – kérdez rá azonnal anya. Mintha nem látszana világosan, éppen vernek egy párnával.

- Felébresztett – hallom a felettem trónoló amazon duzzogó hangját és már megint fejbe csap. – És most móresre tanítom…

- Na de kisfiam, - oktat ki azonnal anya – miért nem hagyod pihenni Annát?

Hé, inkább azon kéne aggódni nem szenvedtem-e maradandó sérüléseket?! Én se hagyom magam azonnal magyarázatot adok a miértre.

- Csak az ajándékomat akarom. A többiek már mind megkapták…

- De hát csak holnap lesz karácsony – kösz apa, mi lenne, ha mellettem állnál?

- Gyerekkorában is ez volt, mindig olyan türelmetlen volt mind a három – mondja anya, mire Anna bólint egy aprót. Nekem meg beugrik szövetségesekre van szükségem. És ebben a helyiségben van is kettő aki erre a feladatra alkalmas lenne. Igaz először el kell húznom az orruk előtt a mézesmadzagot, mert jelenleg azon vigyorognak, hogy a „barátnőm” jól ellátta a bajomat.

- Ti is türelmetlenek lennétek, ha láttátok volna miket vett nekik – nézek a nővéreimre. - A lányok táskákat kaptak valami Pada…

- Prada – szólal meg, és megint fejbe vág.

- Dean, Larry meg Peter extra jó piákat kapott, Taylor órát, Kellan egy snowboard-ot meg egy laptopot. És képzeld el Jay-nek megvette Tom Waits Fender Stratocaster-ét.

Ha eddig nem haraptak volna rá, tudom, hogy Lizzy ezt tuti értékelni fogja. És milyen igazam volt. Mindkét nővérem rám néz, majd egymásra. Annára, aztán körbe a szobában. Most, hogy belépéskor felkapcsolták a villanyt és van időm világosban körülnézni azonnal felfedezem a színes papírba csomagolt ajándékokat. Ők is. Anna rájöhetett a szándékukra, mert talpra ugrik az ágy mellett és már lépne oda.

- Csak a testemen át… - hallom, de még mielőtt elindulna elkapom a derekát és visszarántom.

Így, hogy előttem van nem tud védekezni, de azért biztos ami biztos szorosan tartom.

- Siessetek – nézek rájuk, de nem kell sokat nógatnom őket. Egyrészt, mert a nővéreim villámgyorsak, másrészt, mert úgy látszik Anna megadta magát a sorsnak, és már nem tiltakozik, sőt. Ráérősen hátradől a mellkasomnak és figyeli mit művelnek. Egyetlen dologról feledkeztem el, hogy Vicki és Lizzy mindig csak a saját ajándékukat akarták megkeresni. Most is miután az megvan leülnek, nekiállnak kicsomagolni, rólam meg elfeledkeznek. Nem hagyhatom, óvatosan lecsúszok az ágyról, majd igyekszem megkeresni az enyémet. A legnagyobb doboz az. Na csak azért! Leülök, és letépem a papírt. Aztán felbontom a dobozt. Egy másik van benne. Azt is kicsomagolom, doboz kinyit – újabb doboz. Az ágyra nézek, Anna kárörvendően vigyorog én meg kétségbe esek. Azt nem tehette, hogy semmit se vett nekem?! Végre a szerintem tizedik doboz után megtalálom a valódi ajándékot. Nem semmi.  Egy Patek Philippe karórát kaptam. Legalábbis a dobozra ami az eredetiségét hivatott igazolni ez van írva. Döbbenten bámulok, és nem csak én, mert apa is mellém lépett és szemléli az ajándékomat. Rám néz és a fülemhez hajol.

- Fiam, ez szerinted eredeti? – Annára nézek, aztán a dobozra és bólintok. – Tudjátok, most bánom csak igazán, hogy csak egy fiam született.

Értetlenül bámulunk rá, mire rámutat az ágyon ülőre.

- Ha lenne még egy fiam akkor kényszeríteném, hogy vegye feleségül. De Rob már foglalt, és mivel tudomásom szerint mindhárman a másik nemet részesítitek előnybe - mutat a lányokra - minden reményem oda, hogy bekerülj a családba.

- Tudod Richard lenne még egy módja, de mivel félek Clare-től rólad is lemondok – ugratja Anna és puszit nyom az arcára. – Remélem azért ez is tetszeni fog. És neked is. – Nyújt át egy-egy csomagot apának és anyának is.

Mindenki kibontja, lelkendezik, megköszöni. Anna meg célzatosan rám néz. De nem tudom mit akar. Aztán leesik. Megyek a szobámba és csomagokkal megpakolva jövök vissza, de a többiek megelőztek, így az ágyon találom körülötte papírok éppen egy pulcsit húz magára és hatalmas lelkesedéssel öleli meg a nővéremet. Miután végzett a többiekkel és is odaülök.

- Ezt Taylor küldi – nyújtom felé az egyik dobozt – Ginának. Nyugi neked is van - adom oda, mert már megint a párnát keresi. Azonnal felbontja, karkötő, jó választás.

- Ezt Jay – amikor feltépi azonnal hangosat sikít, tényleg könyv. Csak annyit tudok elolvasni a kopott fedlapon, hogy Stendal. Gyönyörködik benne egy darabig, de amikor kimondom a következő ajándék küldőjének nevét azonnal felém fordul. Rögtön feltépi a papírt, tényleg ékszer, és szemlátomást odavan érte amit nem is csodálok amit megmutatja. Figyelem ahogy végigsimít rajta az ujjával, a simogatás szerintem a feladónak szól. Hagyom egy kicsit a lányok is megszemlélik, aztán úgy érzem eljött az én időm.

- Ez pedig Kris-től és tőlem van.

Ezt is izgatottan bontja ki és amikor meglátja a tartalmát nevetni kezd. Mindent szépen sorban kipakol és kiterít az ágyra.

- Egy szavad se lehet, mind a legjobb divatházakból való, semmi közük Alaszkához. – szemlátomást értékeli a gesztust, és kapok egy nagy puszit.

- Lököttek vagytok – mondja, és felpróbál mindent. Pár percig nyugalom van, de aztán megszólal Lizzy.

- Rob a mi ajándékaink hol vannak? – Hoppá.

- Még nem vettem meg – felelek a kérdésre, mire a szobában lévő összes NŐ felhördül.

- És mégis mikor akarod – szólal meg elsőként Vicki.

- Ma, gondoltam majd Anna segít.

- Rob ma repülök haza, ugye emlékszel – néz rám, de nem értem a problémát. Csak pár embernek kell vennem valamit. Aztán kiderül, hogy mégse. Látom, hogy a lányok nagyon vigyorognak, de mire megfordulok Anna már ártatlan arcot vág. Nem tetszik ez nekem.

(Kellan szemszöge)

Együtt indulunk el a hotelből, próbálom betuszkolni Ash összes bőröndjét a csomagtartóba, kevés sikerrel. A reptéren fotósokba ütközünk, Kris igyekszik a két testőr kíséretében a lehető leggyorsabban eltűnni a szemük elől, mindig is ő viselte a legrosszabbul a nyomulásukat. Nem csodálom, bár kétségtelen, hogy ha barátságosabb lenne velük könnyebb lenne neki. A gépen is a barátnőm mellett ülök, ő valami újságot olvas, pillanatok múlva kiderül, hogy a Vanity Fair decemberi száma. Éppen arra lapozgat ahol Anna és Rob képei vannak, elgyönyörködöm benne, ahogy mosolyog a kamerába. A haverom keze ami a derekára simul annyira nem tetszik, de már nem zavar. Ez is valami. Hirtelen felkapom a fejem arra amit Ash mond.

- Nyugi lesznek közös képeitek. Sőt azok szerintem ezerszer jobbak lesznek, főleg, ha mondjuk visszatérsz az eredeti hajszínedhez.

- Gondolod? – nézek rá kérdőn.

- Kellan az újságírók imádják Annát, és mind a ketten feltűnően szép emberek vagytok. Ne vigyorogj, így van. Magasak, szőkék, te kék ő hihetetlen zöld szemmel. Maga az amerikai álom. És lévén, hogy Robert Pattinson-t otthagyja miattad a barátnője, nem kétlem, hogy még nagyobb figyelmet szentelnek nektek. Mondjuk valószínűleg lesz egy kis felhajtás…

- Mire gondolsz? – amikor megosztja velem a gondolatait mely szerint Annát páran tuti, hogy támadni fogják ez miatt, gondol itt a rajongókra, és hát Kris-nek és Rob-nak is jobban oda kell figyelni majd megint kicsit aggódni kezdek. Nem tetszik, hogy a nőre akit szeretek bárki is ferde szemmel nézhet miattam, miattunk. Ezt meg kell beszélnünk a jövő héten. Nem azonnal a találkozáskor, de még mielőtt visszajövünk az Államokba.

Annát bámulva az újságban eszembe jut, hogy valamit meg akartam kérdezni Ashley-től.

- Nincs valami jó ötleted, mivel lephetném meg karácsonyra? – kérdezem, mire döbbent arcot vág.

- Kellan, ugye nem azt akarod mondani, hogy még semmit se vettél neki?

Sietve biztosítom, hogy de igen, és az egyiket külön a részére készítettem, szerencsére elkészült időben és már elküldtem Robbal. A másikat meg majd viszem Ausztriába, de annak fényében amit én kaptam még úgy érzem kéne valami. Persze amíg nem mesélem el részletesen mit is adok neki nem segít, viszont miután meghallja mit rejt a doboz amit a haverom szállít meghatódva néz rám, és hatalmas puszit nyom az arcomra.

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szentimentális vagy.

Azonnal tiltakozom, de csak vigyorog rajtam. Még jó, hogy azt nem árultam el neki mit gravíroztattam bele. Aztán jönnek az ötletek, több is elgondolkoztat és van amit alapból elvetek. Ilyen például a parfüm – imádom azt, amit használ, nem akarok változást – táska – unalmas – ékszer – megvolt – könyv - szintén. Aztán amikor a következőt említi eszembe jut valami.

- Akkor vegyél neki fehérneműt. Azt úgyis imádja, eszméletlen darabjai vannak – mintha irigységet hallanék a hangjában – és két legyet ütsz egy csapásra. Mindjárt olyat választhatsz ami tetszik, és akkor veszed le róla amikor akarod arra hivatkozva, hogy úgyis te vetted.

Ezen felnevetek. Jó ötlet.

- Igazad van, végülis úgyis tönkretettem már neki párat… - csak akkor esik le, hogy ezt akaratom ellenére hangosan is kimondtam amikor Ash tiltakozni kezd.

- Hééé, ezt nem is akarom hallani…

- Ne már, ne akard nekem bemesélni, hogy az olasz még sose tépett le rólad egy bugyit se – ugratom és valószínűleg ráhibáztam, mert elpirul, és hátba vág. – De van egy kis gond. Milyen méretet vegyek?

Mert mégse mehetek be a boltba, megmutatva a tenyeremmel, hogy ekkora melltartó kéne?!

- Nem probléma, - feleli – ha nem emlékeznél nálunk van a bőröndje. Majd szépen hazakísérsz és megnézzük.

Ebben maradunk, miután leszállunk Los Angelesben elbúcsúzunk a többiektől azzal, hogy akkor 27-én ugyanitt a LAX-on találkozunk. Kris, Rob és még jópáran Londonban csatlakoznak hozzánk, Ash pedig Luca-val és Annáékkal Salzburgban vár ránk. Először hazakísérem a barátnőmet, megkapom a méreteket, ajándékot cserélünk, mert persze ő is gondolt rám, nem csak én rá, majd végre taxiba ülök és az úti cél a lakásom.

   

(Anna szemszöge)

Amennyire látom mindenkinek eltaláltam az ízlését, Richard még viccelődik is velem Rob óráját látva. És megérte az a rengeteg munka ami volt vele amíg végleges formát öntött a csomag. Dolgozzon csak meg érte kíváncsi uraság! Én is odavagyok attól amit kapok és az is meghat, hogy egyáltalán gondoltak rám. Mert Rob oké, ő az álbarátom, de a szülei és a nővérei… Jó érzés, hogy engem is „családtagnak” tekintenek. Amikor Rob bejön jópár csomaggal kitágul a szemem. Kris nem ezt mondta. Aztán kiderül, hogy nem is tőlük van mind. Taylor igazán aranyos, egy szépen megmunkált aranykarkötőt kapok tőle. Jay egy eredeti első kiadású Vörös és Feketével lep meg, amiből még nincs otthon, szóval odavagyok érte. És hát Kellan…

Amikor meglátom az aprócska dobozt egy pillanatra megdöbbenek. Csak nem ajándékoz nekem gyűrűt?! Az elég korai lenne. Amikor felnyitom a dobozt elcsodálkozom. Csodaszép. Egy aranyból készült bross lapul a dobozban. Igazán szép munka, de a legnagyobb értékét az jelenti ami ábrázol. Egy kelta pillangó. Hasonlít arra amit Inez nagyitól kaptam a születésnapomra, amit annak idején nagyapa adott neki. Ez is egy körben helyezkedik el, és itt is betűk sorakoznak szépen körben.

„Is breá liom tú”

Meg se érdemlem ezt a férfit. Istenem, ezt vajon hogy hozta össze? Nehezen tudom lerakni, amikor mégis megteszem akkor is úgy, hogy nehogy baj érhesse, és csak azért mert Rob végre az övükét nyomja a kezembe. Amikor kibontom eltátom a számat. Egyrészt ez nem egy ajándék, mert a doboz vagy tíz darabot rejt. Van benne minden. Póló, ing, pulcsi, öv, táska, szoknya, térdharisnya, még cipő is. Mindegyik márkás: Gucci, Dolce & Gabbana, Burberry, La Perla, Sergio Rossi.

És egy dologban mind megegyezik. Az összes kockás. Úgy látszik megunták az ingjeik miatti morgásomat. Igazság szerint még tetszenek is, nem pont az én stílusom, de ha egyszínű darabokkal kombinálom őket valószínűleg nem ütnek el nagyon tőlem. Mivel nem szólalok meg mentegetőzni kezd, hogy neves divatházakból való mind. Én meg vigyorgok rajta.

Amikor a lányok rákérdeznek mi van az ő ajándékaikkal azt mondja még meg se vette. FÉRFI. És persze közli, hogy majd ma és ugye segítek neki. Na ne félj barátocskám, abba nem lesz hiba. A háta mögött mutatom a nővéreinek, hogy írjanak listát. Én meg majd gondoskodom róla, hogy ami azon szerepel azt megkapják. Clare közli, hogy most, hogy ez megvan ehetnénk is, reggeli az asztalon. Gyorsan végzünk, nincs is sok felesleges időnk, mert a feladatok ott sorakoznak előttünk. Amikor rákérdezek kiderül, hogy még azzal sincs tisztában ki mindenkinek kell vásárolnia, mert a nagybátyjáékról kis hijján megfeledkezik, a barátait meg egy-egy itallal akarta meglepni. Még mit nem!

Nem mondom, hogy engedékeny vagyok, de az biztos, hogy hatékony. Mindenkinek találunk az ízléséhez méltó ajándékot, legalábbis nagyon remélem. Arra is megkér, hogy keressünk valamit Ginának is, hamár egyszer születésnapja lesz, és anyáéknak is kell választanom valamit karácsonyra. Majdnem elfelejtkezem arról, hogy egy dologért még nekem is el kell ugranom. Amikor belépünk az üzletbe már mindkét kezünk tele van. A tulaj azonnal elénk siet, érdeklődik, hogy vált be a születésnapi ajándék. Amit megrendeltem már összekészítve vár ránk. Rob nagyra tágult szemmel nézi amikor leellenőrzöm, hogy minden rendben van-e vele.

- Ez Kris-é? – kérdezi a fülembe súgva, mire csak bólintok, ő meg bőszen vigyorog.

Az utunk onnan már a házukba vezet, én elégedett vagyok, hogy sikerült minden ő meg morog, hogy mennyi ideig tartott. Való igaz, már nincs sok időm, ezért pár perc pihi után lezuhanyzom, átöltözök és összepakolok. Vettem egy nagyobb utazótáskát, mert ennyi ajándékra nem számítottam. Sikerül mindent biztonságba helyeznem, meguzsonnázunk, majd búcsúzkodni kezdünk. Várom, hogy mikor áll elő vele de semmi jele, hogy oda akarná adni, ezért rákérdezek.

- Rob, mikor kapom meg a második ajándékom? – Oké, én is kíváncsi vagyok.

- Honnan tudod… - mikor kimondom a szerelme nevét a plafonra néz, és morog valamit a nők pletykásságáról. Naná, hogy egy ékszeres dobozt húz elő az egyik polcról, ezúttal a nyáron kapott szetthez egy fülbevaló társul. Gyönyörű darab, tetszik, de azért közlöm vele, hogy nem kellett volna. Nagyon nem tiltakozhatok, már csak azért se, mert megjön a kocsi. Látom Clare arcán a kérdést, de egészen addig amíg a taxiba nem ülök nem árulom el magam. Akkor viszont a mondatom hallatán mindannyian megdermednek, és a szemeik azonnal csillogni kezdenek.

Én még integetek kicsit, majd elégedetten dőlök hátra.    

(Rob szemszöge)

- Végülis elég gyorsan végeztünk - jegyzi meg Anna hat óra múlva én meg döbbenten bámulok rá, miközben próbálom kiszedni az összes csomagot a taxiból egy kézzel, mert a másikkal éppen fizetni akarok.

- Gyorsan… - dohogok még mindig miközben leroskadok a nappaliba a kanapéra mellé.

- Aha. Nem értem a problémádat. Tényleg gyors voltam, bár megérdemelted volna, hogy még több helyre elcipeljelek. Az utolsó napra hagyni a vásárlást. Hah.

- Miért te mikor kezdted el? – kérdezek vissza.

- Úgy három hete. De nekem sokkal több emberre kellett gondolnom.

- Mégis hányra? – kérdezek rá, mire hosszú csend. Elaludt? Erre hangosan is rákérdezek, de közli, hogy nem, csak számol. Megint csend.

- 63.

- Mi? – kérdezek vissza, mert nem tudom miről beszél.

- 63 embernek vettem ajándékot. – Aztán kinevet, és megmagyarázza, hogy ez egyedi eset, mert a szülei balesete miatt mindenkiről neki kellett gondoskodnia. De az ajándékok közösek. Te jó ég. Most örülök csak, hogy a családom nem túl népes. Az idő gyorsan telik, amíg felmegy készülődni kihasználom az időt és a nappaliban elrejtem a valódi ajándékát azzal a szándékkal, hogy csak az utolsó pillanatban adom oda. Anya persze nem engedi el evés nélkül, már a taxiért is telefonáltam amikor elém lép és feltesz egy kérdést amitől padlót fogok. Kris olyan pletykás újabban. Ezt az ajándékot is megköszöni, de persze megint szabódik, hogy nem kellett volna. Mind elbúcsúzunk tőle, utolsóként én ölelem meg, ragaszkodott hozzá, hogy ne kísérjem ki a reptérre, mert így kevésbé feltűnő. Amikor a taxi dudál elindul felé, beszáll, majd mielőtt becsukná a kocsi ajtaját még visszaszól.

- Ja igen, Rob az igazi ajándékod az ágyadon van. És a lányoké is. – Döbbenten nézem, ahogy integet és eltűnik a kocsi. Utána viszont rohanok felfelé nyomomban a nővéreimmel. Csak egy tárgyra fókuszálok aminek a formája elárulja mi lehet a papír alatt. Óvatosan bontom ki, és csak bámulok. TE JÓ ÉG!

Aztán megfordulok és nekiállok az íróasztalom fiókjában kutatni.

- Kisfiam mit keresel? – kérdez rá anya.

- A motorom kulcsát.

- Már levittem ott a sisakban a papírokkal együtt. Aztán óvatosan…

- Te tudtad? – nézek rá, mire csak mosolyog, én meg sietve távozom.

(Anna szemszöge)

A reptérre érve azonnal abba a csarnokba indulok ahonnan a gépem indul. Feladom a táskám és készülök átmenni a kapun amikor meghallom a nevemet. Ne tudom, hogy nekem szól-e az „Anna” kiáltás, de ösztönösen megfordulok. Még időm sincs körbenézni, mert máris egy kemény test csapódik nekem, két kar átölel és pörög velem. Ki ez az idióta? Próbálom eltolni magam, mire lerak a földre és lenyom egy puszit. A számra.

Most már felismerem, Rob hatalmas vigyorral néz rám, majd megint megölel.

- Köszönöm. Hogy a fenébe sikerült? – kérdezi és lassan leesik, hogy ez a lelkesedés valószínűleg az ajándékának köszönhető. Én is elmosolyodom, oké, ez is jól sült el.

- Szóval tetszik? – kérdezek rá, figyelmen kívül hagyva az övét.

- Hogy tetszik? Az nem kifejezés. Sam, Marcus és Bobby könyörögni fog, hogy kipróbálhassák, sőt szerintem Lizzy is. – Hirtelen bosszús képet vág. – A francba.

Előkapja a telefonját és utasításokkal látja el az édesanyját. Miután megnyugodva lerakja megint átölel.

- Ez a legeslegjobb karácsonyi ajándék, amit életemben kaptam. Köszönöm.

- Szívesen, bár szerintem lesz miatta pár érdekes beszélgetésed.

A kérdésére gyors választ kap, sőt szemléltetem is neki mire gondolok, mire lefagy az arcáról a mosoly.

(Rob szemszöge)

Miközben szlalomozok az autók között próbálva nem kerülni egyetlen kereke alá se azon töröm a fejem, hogy a jó életbe szerezte meg? Mert nincs kétségem, főleg azok után amit Jay kapott, hogy az enyém is eredeti. Egy Gibson. Méghozzá Van Morrison Gibson-ja. Még a nyáron beszélgettünk Budapesten, ott említettem, hogy mennyire szeretem a zenéjét. Persze ráharapott, hiszen ő is ír származású, amit azonnal az orrom alá is dörgölt.

Hihetetlen. A kezembe foghatom az a hangszert, amin ő játszott. Te jó ég! Sose gondoltam volna. A forgalom ellenére sikerül jó ütemben haladnom, még jó, hogy motorral jöttem. A hátrányával csak a reptéren szembesülök. Hova a fenébe rakjam a bukósisakot? Nem is beszélve arról, hogy kicsit félek, hogy mire visszaérek nem lesz ugyanazon a helyen. Közvetlen a fülke mellett állok meg, és egy százas kíséretében megkérem a parkolóőrt, hogy ugyan figyeljen már a járgányomra és a tartozékaira.

Csak sejtem melyik terminálból indulhat, útközben azért megállok a kijelzőnél, majd rohanok tovább az emberek között. Valószínűleg páran felismertek de nem tud érdekelni. Ez a bolond ír-magyar leányzó olyan örömet szerzett nekem, hogy muszáj még elérnem és megköszönnöm neki.

Már messziről felfedezem, mondjuk a magasságával és a valószínűtlenül sokszínű hajával nem nehéz. A kabátját a karján tartja, éppen az útlevelét nyújtja. Azonnal a nevét kiáltom. Ha átmegy azon a kapun kénytelen leszek venni egy repülőjegyet. Miközben kikerülök egy termetes hölgyet, egy hatalmas bőrönddel újra kiabálok. Ezúttal már felemeli a fejét, és szerencsére megfordul. Éppen akkor amikor mellé érek. Nem gondolkozom, egy mozdulattal felkapom és pörgök vele. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy kifejezzem amit érzek. Aztán próbál eltolni magától ezért lerakom, és nyomok egy puszit… a szájára. Nem oda szándékoztam, csak közben megmozdította a fejét, de végülis kit érdekel. Értetlenül néz rám, majd kisimul az arca, a szeme ragyog én meg újra megölelem és szóban is kifejezem a köszönetemet.

Az arcán most már nagy mosoly terül el, miközben arról érdeklődik valóban tetszik-e amit kaptam. Ez kétséges? Azonnal az jut eszembe, hogy a srácok padlót fognak, ha meglátják. És talán mert karácsony van, és mert olyan jószívű vagyok, azt is megengedem, hogy kipróbálják. Viszont eszembe jut valaki a barátaimon kívül, aki tuti nem fog tudni ellenállni a kísértésnek. A büdös életbe. Otthagytam a gitárt egy helyiségben Lizzy-vel.    

Egy percig nem foglalkozom Annával, ez most nagyon fontos. Nem érhet hozzá előttem! Mégiscsak az enyém! Mintha egy óráig tartana mire végre felveszik a telefont.

- Anya? – kérdezek rá.

- Igen kisfiam? – megkérem, hogy tartsa távol a nővéremet a szobámtól, vagy legalább az ágytól. Végülis nem vagyok kegyetlen, távolról nézegetheti amíg hazaérek. Szerencsére azt válaszolja, hogy már eddig is ezzel próbálkozott, de nem tudja még meddig sikerül kicseleznie. Azért persze hozzáfűzi, hogy csak óvatosan a száguldozással hazafelé. Miután megnyugodhattam újra Anna felé fordulok, aki még mindig mosolyog. Újra elmondom amit már előzőleg, viszont feltűnik, hogy valami miatt aggódik. A mondata után már tudom, hogy gond van, de azért rákérdezek.

 - Milyen beszélgetések? És miért?

- Azért Rob, mert az a két fotós ott – mutat el jobbra – végig fényképezte az érkezésedet. És te fogod megmagyarázni Kris-nek és Kellan-nek, hogy mit keresett a szád a számon…

Szómagyarázat:

* Is breá liom tú. – Szeretlek.